A kiültetés után fellégezhettek a dinnyések, hiszen három kemény hónap volt mögöttük, s a legnehezebb munkákon túljutottak. Az asszonyok megtehették, hogy kicsit kedvezzenek a családnak, s addig nélkülözött idő- és munkaigényes ételeket tegyenek az asztalra.
A kemencében még rétest is sütöttek.
Visszaemlékezve, talán a legkedvesebb időszakok ezek voltak, mert a szüleim nemcsak a kemény munkákon voltak túl, de a bizakodásuk egyenes arányban nőtt a szépen fejlődő növényekkel. Sokszor sétáltam apámmal körbe a dinnyeföldet, időnként megállt, s magyarázott. „Ez itt szép, amott kicsit szélhordta a talaj, meg is látszik az ültetvényen.” S tervezgetett, mit alakítgatnak majd ősszel az otthonunkon, mit kapunk mi, gyerekek, ha engedelmesen segítünk a termés szedésekor.
Ilyenkor több idő jutott szórakozásra is, és elvégezhettek néhány olyan munkát, ami eddig elmaradt. Sort kerítettek például a kunyhó környékének csinosítására, a virágoskert kialakítására.
A vasárnapot mindig megtartották, a sürgős munkák közepette is, ez a nap szent volt. Délelőtt elmentek a templomba, délután pedig ki moziba, ki a kocsmába, kártyázni, tekézni. Apám kocsmába nem járt, de a filmeknek különösen nagy kedvelője volt, s természetesen mi mentünk vele.
A dinnyések amúgy nemigen jártak a faluba, csak ha halaszthatatlan dolguk akadt, vásárlás, posta, esetleg az orvos volt a cél. Egy-egy faluszéli családdal azonban közelebbi kapcsolatba kerültek, az ilyen barátságok sokszor még évek múltával is éltek: leveleztek, s időnként kölcsönösen felkeresték egymást.
Ezek a látogatások azért bírtak nagy jelentőséggel, mert míg a dinnyések igen puritán körülmények között éltek a kunyhóban, igyekeztek mindenkinek eldicsekedni a Csányban hagyott többszobás, parkettás, fürdőszobás házzal, amit bizony sokszor és sokan kételkedve fogadtak.
Szorosabb kapcsolatuk a falubeliekkel a gyerekeknek volt, ők ugyanis iskolába járván, beépültek a közösségbe. Már említettem, hogy a dinnyésgyerekek nagyon sok iskolát megjártak, legtöbbjük évente hármat: ősszel pár hetet a dinnyésségiben, a telet mindig a csányiban, majd tavasztól pár hónapot ismét egy messzi vidékiben.
Március elején felbolydultak a csányi iskola osztályai, s ez idő-tájt egyre fogyatkozott a létszám, mert naponta ketten-hárman is kértek az osztályfőnöktől „eltávozási papírt”, melyen néhány adat szerepelt csak: a tanuló neve, hányadik osztályos, melyik iskolából melyikbe megy és a félévi értesítő óta szerzett jegyei.
A gyerekeknek az iskola és az otthoni munka mellett maradt idejük játékra is bőven. A hinta az első dolgok között készült el számukra, a lehető legegyszerűbb módon. Két közel eső fára egy mélyen lenyúló kötelet erősítettek, aztán csak egy darab deszkát kellett fűrészelni, és már el is készült a hinta-palinta.
Később a dinnye csomagolásához kiszállított ládákkal lehetett játszani: vonatot kialakítani, várat építeni vagy színházat, színpaddal, nézőtérrel. Ha voltak a közelben tanyák, onnan naponta átjártak játszani a gyerekek.
Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor életem második „színdarabját” eljátszottuk a pajtásaimmal. Sokra nem emlékszem belőle, volt egy király, egy udvari bolond, egy kétbalkezes szakács… Az utókorra csak egy családi szállóigévé vált mondat maradt meg: „Jól van, de előbb igazítsd meg a palástomat!”
Ha a kunyhó egészségtelenségét leszámítjuk, csuda jó soruk volt a gyerekeknek, tavasztól őszig a természet közelségében élhettek, évente más és más vidéket, embereket, szokásokat ismerhettek meg.
Ez a ritmikus változás — hogy tavasszal el, ősszel vissza — belerögződött az idegrendszerükbe. Aki valamilyen okból abbahagyta a dinnyéskedést, tavasz-tájt rendkívüli izgatottságot, nyugtalanságot tapasztalt magán; „mehetnékje van” — így mondták.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
