Visszatérve a munkákhoz, a kiültetést követő kis pihenő után kezdődött a kapálás. Általában kétszer kapálták a dinnyét, ha nagyon gazos volt, akkor harmadszor is, de addigra az indák már olyannyira beterítették a földet, hogy csak a nagyra nőtt parajt, muhart és egyebeket vágták ki.
A kapálás először a sorok között történt, ló vontatta kis ekekapával. A lovat a kocsis szokta vezetni, úgy irányítva az állatot, hogy a dinnyét ki ne tapossa. Az ekekapán hét kis kapa helyezkedett el egy középső nyeregre rögzítve, kifeszített madárszárnyhoz hasonló alakzatban. A sortávolságot a kívánt mérethez lehetett igazítani, attól függően, hogy milyen szélesen akarták megdolgozni a földet. Az ekézés után a kézi kapálás következett, ehhez úgynevezett „horolót” használtak, mely nem háromszög formájú, mint a kapa, hanem téglalap alakú.
Az első kapálás volt a legkönnyebb, mert ilyenkor nem kellett túlságosan óvatoskodni, lévén az indák még kicsik. A második kapáláskor már szép hosszú indái voltak az uborkának és a dinnyének is, s ezek minden irányba futottak, egymásba kapaszkodtak. Ekekapálás előtt az indákat óvatosan a sorokra forgatták, majd ekézés után visszatették eredeti helyükre. Ezt a munkát főleg mi, gyerekek végeztük, bár igen nagy elővigyázatosságot kívánt, mert az indákon már virágok és kisdinnyék is szép számban voltak. A kapálások után már csak a termések betakarítása maradt. Először a tök és az uborka, kicsit később a sárga-, majd a görögdinnye szedése.
Közben pedig adódott sok idegeskedés. Ha sűrű, sötét felleg közeledett, vagy erősebben fújt a szél, a dinnyések már fohászkodtak, féltek a jégesőtől, a szél pedig leverte az indákról a kisdinnyéket, virágokat. Ha hidegebbre fordult az idő, ha nagyon meleg volt, ha sok eső esett, ha kevés eső esett, mind-mind újabb izgalomra adott okot. Bár a legtöbb dinnyeföld biztosítva volt, a biztosítótól kapott pénz nem lehetett annyi, mint amennyit a leszedett dinnye hozott volna.
Végre elérkezett a nyár csúcspontja! Az első érett termés mindig nagy öröm, mondhatni ünnep volt. Ebben nagy szerepe volt apámnak, aki oly szertartásossá tudta emelni, hogy kivételesen szerencsésnek éreztük magunkat, amiért részesei lehetünk az első dinnye elfogyasztásának.
Már kapálás közben megjegyezték azt a dinnyebokrot, amelyen a többinél nagyobb kisdinnyét találtak, ezt aztán figyelemmel kísérték. A szépen növekedő, cseresedő dinnye valóságos zarándokhellyé nőtte magát, különösen mi, gyerekek, vártuk nagyon, hogy megérjen. Az elsőként leszüretelt dinnyét mindenki megkóstolta.
Volt még egy másik zarándokhelyféle, a dinnyebokorban fellelt pacsirtafészek. Szerencsét hoz, úgy tartották. Majdnem minden évben akadt egy-egy. A helyet ismertük, de csak felnőtt kíséretében mehettünk oda, akkor is vigyázva, mert tudtuk, a legkisebb gyanús jel miatt a madárka elhagyja a fészkét, s akkor elpusztulnak a kicsinyek, vagy ki sem kelnek. A pici, fűszálakból, tollból készített fészek körül a gazt se szedték ki, nehogy megzavarják a madarat. Legtöbbször apámmal mentünk, ő óvatosan széthúzta a növényeket, s bekukkanthattunk a fészekbe. Nagy volt az örömünk, amikor a tojások helyett már tátogó fiókákat láttunk.
Szüret! A sárgadinnyeszedéshez nem kellett túlságosan nagy tudomány, mert az érett termések messzire kiabáltak élénk színükkel. De a görögdinnye! A férfiak szedték kis fanyelű kés segítségével. A kés nyelével megkopogtatták a megfelelőnek gondolt dinnyét, a hangja már sok mindent elárult, de ezen kívül nézték még, hogy elszáradt-e a kacs, valamint a dinnye „hasa alját”, hogy elég sárga-e. Mindent összevetve — legalábbis így éltem meg — a dinnyeszüretelés igazi tudomány, és a dinnyés elemében csakis akkor volt, amikor a dinnyéjét szedhette.
Az érett görögöket a késsel lemetszették a szárról, s három-négyet összegurítottak sárga hasukkal felfelé fordítva, hogy könnyen észrevegyék a dinnyehordó gyerekek, lévén ez megint gyerekfeladat: a kis kupacokat nagy rakásokba hordtuk az út két oldalán, örömmel, lelkesen. Rajtunk kívül jöttek a faluból is gyerekek, kik a munkáért két-három dinnyét kaptak. Na, és a dinnyeföldön is lakmározhattak, hiszen elő- előfordult, hogy egy dinnye leesett és széttörött, természetesen megehettük a „lelkét”, a mag nélküli közepét.
Gondolván a holnappal, a jövő évi vetőmagnak szép formájú, közepesen nagy, jó hangú dinnyéket választottak, és megjelölték: X-et vagy M-et véstek rá a késsel, s ha a seb behegedt, jól látszódott rajta a jelzés. A magdinnyéket sokáig a száron hagyták, hogy a magok teljesen beérjenek benne. Leszedésükkor ezek már ehetetlenek voltak, mivel kiapadtak. A magokat kikaparták, többször átmosták, majd egy zsákra kiterítve a napon megszárították.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
