Tévedés
Koosán Ildikó
Elt?nt a zaj, az árnyék s?r?jébe ’
tenyérnyi rés nyílott az ég felé,
békesség áradt, és lelkemig érve
nyugtatón fonódott homlokom köré.
A zizzenés, nesz kvarckristály- harangja
kondulatlan csöndbe temetkezett,
kék forrás fakadt szótalan magamba,
szél-fodor borzolt, illatlehelet.
És nem volt senki, sem közel, sem távol,
magamnak tudtam minden fényteret,
és senki, aki igaztalan vádol,
és semmi ami bánt, vagy fenyeget.
A természet hordott öblös tenyerén,
hangyabolyt figyeltem id?tlenül,
?k szorgalommal, elábrándozva én,
?smetronómra hangolva belül.
Órák múlhattak, pillanatnak véltem;
fönn magányos csillagkapuk nyíltak,
harmatcsepp könnyek fénylettek a réten,
amit azt est ködfátylai sírtak.
Szárnyakat bontott bennem a gondolat,
ajkamra tódúlt, igék születtek,
mondani kezdtem valami fontosat,
de észrevettem, nem ért? füleknek…
Szombathely, 2012. május 30.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.30. @ 15:35 :: Koosán Ildikó
