2. A Csupor
A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok — a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában — csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón- vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem, pedig igazán jó haverságban voltak.
A férfiak, ha puszi pajtásokká nem is váltak, de a közös kalákák során ivócimborákra leltek egymásban, s csak valamikor az 1990-es években derült fény arra, hogy az egyikük valaha kántor volt, míg a másikuk ’56 után ült, a harmadik pedig megjárta az orosz hadifogságot, a negyedik családjának hihetetlenül sok aranykorona értékű kárpótlási föld ütötte a markát, s csaknem értetlenül nézték egymást, hogy hogyan tudták ezeket a dolgokat ilyen mélyen elrejteni magukban úgy, hogy senkinek se juthasson még véletlenül sem a tudomására az igazság egy piciny szeletkéje sem.
Az öregasszonynak már nyolcvanhárom esztendősen esze ágában sem volt jobb létre szenderülni.
Szellemileg frissebb volt bárkinél, csak éppen a teljes bal oldalára béna. Szobájának az ablaka télen-nyáron nyitva állt, hogy keresztlánya után ki tudjon kiabálni az utcára is. Közben az már a második gyermekével volt várandós. És ez az áldott állapot sokat nehezített a mindennapjain. Nyáron hatalmas Zil 130-asokon érkezett vidékről a kukorica, télen a tömérdek sok brikettet és fát kellett behordani, hogy az őzcsempés cserépkályhák torkát folyamatosan tömni tudják, mert a vénasszony állandóan fázott. A kintről beáradó hideget nem akarta kirekeszteni, de így meg képtelenség az állandó hőfokot tartani. Ráadásnak ott a fürdőszobai fafűtéses bojler is.
A kukoricának gyakorlati hasznát nem vették ugyan, de a nő édesapja így legalább nyugodt maradt, mert azt sohasem látta a saját szemeivel, hogy egyetlen állat sincsen, sem háztáji gazdaság, sem földművelés. E takarmány annyit azért megért, hogy a cserekereskedelem újabb hőskorában, egy Tavasz típusú televízióval gazdagodott a család, no meg a focimeccsek idején az egész szomszédsággal. Éjszakákba nyúltak a szurkolói lecsendesedéseket szolgálni hivatott ulti partik, sörözések, beszélgetések. A hamuvá nemesedő tűzön csak úgy a piszkavasra szúrva sült a pirítós, s került rá bőven kacsazsír is. Néha kapargatni kellett a megégett szeleteket, de senkit sem érdekelt ez a bosszúság, annál inkább bosszantotta őket, hogy a beteg állandóan ilyenkor kiabált az éjjeli edényéért, s egy ilyen alkalom után valamelyik férfi poétává lépett előtt. Hangosan, ritmikusan énekelni kezdete, hogy „Inceri-binceri kisborsó, Zsófi mama segge a koporsó…”
— Kuss — ordította a két hatalmas ajtótámlás tolóajtó mögüli szomszédos szobából a beteg —, ha te megélted volna mindazt, édes fiam, amit én, nem csúfolódnál!
— Mit élt meg maga? Minden földi jót? — kérdezte az egyik merészebb férfi. — Én nem látok itt semmit, csak a jólétet, meg azt, hogy elszáguldott a mama felett csaknem egy évszázad, s még mindig gyermeki módon kiszolgálják, de dolgozni soha el nem járt, csak élte a nagyságos asszonyok mindennapjait. Az a sok cicomás tányér, meg párna, és azok a bútorok, meg porcelánok, szőnyegek, a cselédcsengő, és hogy került erre a tájékra egy sváb? Milyen magyar maga? Hozzáment a pénzéért, s adták-vették az aranyat, amit másoktól fillérekért szereztek meg. És ugyanúgy lesöpörték a padlásokat, mint a párt emberei.
A döbbent csöndet egy pukkanásra és a légópincékre emlékeztető csattanás törte meg: az ablakon kirepült az a nefelejcses csupor, amely a gyűjtemény első, legrégibb darabja volt, s, amelyet csakis és kizárólag a lebénult használhatott… És soha többé nem jött össze még egyszer az a csapat, amelyik akkor együtt szurkolt, mert megrémültek a lázadótól, de leginkább besúgóktól és a rendszertől tartottak, mert mindegyiküknek volt mit rejtegetnie.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2012. május 14.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: M. Fehérvári Judit