3. A Beretva
Metzger György sem kommunista, sem szakszervezeti tag, de még bányász sem volt. Életkora szerint jóval innen a hatvanöt éven várta a sorsát. Már 1947-et írt a kalendárium, s Mindszenty József hercegprímás tiltakozó pásztorleveléről tudomása volt, meg az internálások is egészen közelről érintették, de nem akart a szovjet zónába kerülni, s egyébként is felvidéki ősöket tudhatott maga mögött. Anyanyelvének a németet vallotta, s ez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feleségével együtt a csehszlovák-magyar lakosságcsere önkéntes részesei legyenek. Volt ugyan egy kormányrendelet, a 12.200/1947 -es, de mindenki úgy értelmezte, ahogyan akarta. Így aztán önként deportálta magát és nejét, de 1949-ben vissza is szökött.
A Dunántúlról származott ugyan, de oda nem mehettek. Így kerültek Debrecenbe, a felesége házába. Ekkor határozta el, hogy élni fog. Még pedig úgy, mint annak előtte, mikor még nem volt útlevél sem, mindenki oda mehetett széles e világban, ahova csak a kedve tartotta. Az első világégés előtti évekre gondolt. S eszébe jutott barátja, aki egy Hajdú-Bihar megyei kis településen, Ond vezér egykori szálláshelyén élt. Miután neje, lánykori nevén Takács Zsófia a szomszédos faluból származott, felkerekedtek, s végiglátogatták a rokonságot is. Amint várható volt, a vérrokonok szóba sem álltak velük, sőt köszönés nélkül ajtót mutattak nekik. A druszája, Fejérváry György azonban szívélyesen üdvözölte őket, s több hónapos látogatás lett az ad hoc ötletből.
Ősz volt. A szüret ideje. Hogy honnan, nem tudható, de itt még tartották az antik hagyományokból ismert borsajtó ünnepét. Maszkos felvonulások, pántlikás lovak, s mindenféle alakoskodások tették feledhetetlenül széppé a szőlőskerteket. Érdekes módon nem maradhattak el a liturgikus események sem. Már nem sok idő volt hátra az Istenszülő templomba vezetésének ünnepéig, azaz november 21-éig, így aztán a vendégek ottmaradtak. Ha meg már eddig is jókat beszélgettek, s Zsófia asszony édesanyjává lett az akkor tizennégy esztendős unokának, akit a félkarú nagyapja a saját lányától adoptált.
Metzger és Fejérváry a XII. isonzói csatában találkoztak 1917-ben. A történelem a caporettói áttörés hadművelet vagy más néven I. piavei csataként emlékszik erre az eseményre. Ekkor semmisült meg csaknem az egész olasz hadsereg, de a magyar veszteségekről ez idő tájt nem illett beszélni, így csak egymás között pusmogtak a férfiak arról, hogy hogyan dezertált ötvenezer olasz, s miképpen foglalták el az egész Veneto tartományt.
Kitüntetések és kardok egész arzenálja kapott helyet a házban, s Fejérváry bal karján csaknem a hónaljáig gyűrt ingujja mindig emlékeztette őket arra, miként veszítette el a kezét, s hogyan mentette meg az életét Metzger. Fejérváry karcsonkját a harminc centiméter hosszú, négy és fél centiméter széles fenőbőrrel szorította el, míg az őt megtámadó lovasnak magával a beretvával vágta el a nyaki ütőerét.
Közben kitavaszodott. Addig a szokásos rendben mentek a dolgok: csütörtökön volt a kenyérsütés, karácsonykor sorra csókolták a templomi keresztet, az ünnepi vacsorákhoz a veremből előszedett, s még a nyáron lemeszelt dinnyét ették, szántottak, vetettek, s márciusban megszűntek a kitelepítések is.
Egy rövid búcsú után Zsófia asszony megígérte az akkor tizennegyedik életévébe lépő unokának, hogy egy napon feleségül adja hozzá a világ egyik legszebb hölgyét, a keresztlányát. Azt persze senki sem sejtette, hogy mindez valóban beteljesül, de igen sokára, hiszen egészen 1961-ig kellett várni az eseményre.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2012. május 17.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: M. Fehérvári Judit
