A szomorúság h? kísér?,
utamon tölgyerd?
hajlongva zsong,
aggastyán fa tornyosul elém,
oldalából f? n?,
olyan, mint én.
Szívós szanzavéra koszorú
cicomátlan simul
szélt?l borzolt
hajamra, szégyentelen virul.
hiába, a ború
ma megorrolt.
A sorvadó testbe bezárva,
sorsom kalodája
nem enged el,
csuklóm nehéz abroncs szorítja,
míg vágyom a jóra,
rángva ölel.
Amikor a vér nem csörgedez
ereimben többé,
dédelgetett
gondolatom csak a tegnapé,
megnyugszom, sorsom ez,
mélybe vezet.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.25. @ 21:46 :: Maretics Erika