Delírium Uruapan-ban
– Egy utcasarkon egy emberbe botlottam, ki többet
szenvedett, mint magam. Aztán egy másikba,
majd mégegybe.
A szerencsétlen ördögök utcájába tévedtem,
kiknek szenvedése maga az örökkévalóság.
Megkérdeztem az elsőt a bandából,
de kitért előlem; vajon miért?
Gondoltam elkapok egy másikat, ki mereven bámult,
majd fagyos ridegséggel átnézett rajtam.
Felbaktattam sietve a feketére vált utcán – a pokolig,
hogy kérdjem a leginkább szenvedőket: mit tettek,
amivel ezt kiérdemelték? – Ám nevetésükön átok ült.
Aztán – felötlött – a pokolban jártam.
Igen, de vajon mivel érdemlem ki még
ez átkozottak megvetését?
És visszasomfordáltam, le a saját, még sötétebb
utcámba – ahol legalább tudok magamról…
Delirium in Uruapan
– I met a man who suffered more than I
At a street corner. Then another.
Yet one more.
After, I found a blackened street of poor
Fiends who had suffered an eternity.
I asked the first man for his company
But he refused; so wondering why
I thought to ask the second man, whose stare
Of perfect contempt held such frigidity
I climbed the blackened street in haste to hell
Those who suffered most, to ask what had been done
To deserve this. But there was a curse in their laugh.
Then I remembered that I was in hell.
Yes – what had I done to earn even the
damned’s scorn?
And turned back down the blacker street
of self, knowing well enough.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Rossner Roberto
