Mosolyszájamból
kirepülő madárrá
lettem,
monoton óraklattyogás
emészti az időt,
meggyilkolt függöny
ráncos redői kopott
narancssárgán függnek –
lóg a lét,
a lábam is s a kezem,
kések a fatartóban,
konyhakészen, tisztán
várják a húst,
vágnák örömmel –
messze a reggel,
az álom elszáll, mint
az óriás nőstényszúnyog,
mely itt udvarol –
arrébb fújom félig holt
cigarettám füstjével,
hallom horkolásod,
mely fáradt nappalod
álmodja szerte éppen…
színesek vajon?
s a hangok elérnek-e
hozzád?
papírt se találtam s
elfogy a tintám,
régi képek –
azok sem a falon,
csak emlékeimben…
hét éve lassan, hogy
itt hagyott apám…
az óra klattyog tovább
– hajnali egy –
monoton megy
a mutató
s lüktet a
csend,
nincs itt senki, de sok
a sejt, mely nem pihen,
nem hagy nyugodni s
élesen cseng,
zajos az éjjel a
nem-feledéssel
s elfogy a szilvalé;
a távolban dübörög az az
átkozott masina,
viszi az éjjeli utasokat,
de hova?
ki erről jön, ki amarra
megy
piros nyusziszemek, kik
nappal hegesztettek,
dolgoztak
megállástalanul,
adót is fizetnek
– gátlástalanul vonva tőlük –
gályarabok a
demokráciában
s a függöny lóg
mozdulatlanul
a konyhában…
(te meg keresztet vethetsz
a pálinkádra)
Legutóbbi módosítás: 2012.05.12. @ 07:40 :: Rózsa Ibolya