Tizenegy órakor érkeztem Berlinbe.
A magas, szőke fiú, Horst széles mosollyal fogad. Egy éve láttuk egymást utoljára. Nem sokat változott. Most is finoman keretezi arcát keskeny körszakálla.
Selymes, puha, mint a puszi, amellyel üdvözöl.
Meghívólevelem az édesanyjához szól, tehát oda megyünk. Horst a város másik felében lakik egyedül. Pár éve vált el a feleségétől.
Tíz évvel idősebb nálam, magyarul egy szót sem beszél.
Két éve találkoztunk a Balaton partján, egy zenekarral vendégeskedtek nálunk. Amatőr zenészek közt ő pozanon játszott. A kedvéért járok intenzív német nyelvtanfolyamra.
A beszélgetés nehezen indul. Hiába, más a tankönyv, a szótár, és más a spontán társalgás.
Édesanyja kedvesen fogad, terített asztalhoz ültet minket, hiszen ebédidő van.
Különös észak-német kiejtését alig értem, pedig tudom, nála fogok lakni egy ideig. Férje pár hónappal ezelőtt halt meg, az ő régi szobáját kapom.
Horst mindenben segít, körbevezet a lakásban, megmutat minden praktikus dolgot.
Ez a délután ismerkedéssel, beszélgetéssel telik. No és persze azzal, hogy megbeszéljük, mit fogunk megnézni az elkövetkező időben. Csak ámulok, annyi a program.
Városnézés, múzeumok, Potzdam, Sansussi, állatkert ─ mert az itt különösen érdekes ─, esti pihenés, szórakozás az Unter den Linden, és persze opera: Madame Butterfly, csodálatos hangú orosz vendég énekessel.
Este korán elköszön a fiú, az édesanyja is visszavonul a szobájába, hogy kipihenhessem az utazás fáradalmait.
Nehezen alszom el, mint általában minden idegen helyen.
Reggel korán ébredek. Eltelik pár pillanat, mire rádöbbenek, hol is vagyok.
Furcsa csend van a lakásban, én is tapintatosan megyek a fürdőszoba felé, mikor kilépek onnan, lassan nyílik a lakás ajtaja, megérkezik vendéglátóm, Scharlotte néni a boltból. Boldogan újságolja, hogy kapott fehér kenyeret a reggelihez, mert tudja, hogy a fia is ilyet evett nálunk tavaly.
─ Kicsit messze van az üzlet, de megérte! ─ bólogat mosolyogva, s már terít is, hófehér abrosszal a reggelihez.
A gőzölgő kávé mellé már Horst is megérkezik, mosolyogva vázolja a mai terveket.
─ Városnézés. Majd valahol ebédelünk! ─ mondja vidáman.
A városnézés eddig számomra csak sétát jelenthetett, ami itt csak részben kivitelezhető, hiszen Berlin méretei ezt nem teszik lehetővé. Marad az autózás, többsávos utakon.
Megállunk az Alexanderplatz mellett, közel a Spree folyóhoz. Csodálatos kis hidak ívelnek át rajta, hasonlót képeken láttam, velencei képeken, de ezek a hidak mégis mások.
Séta át a hídon egy-egy ódon épülethez, majd vissza a másik hídon. Észre sem veszem milyen messze jutottunk.
Lassan elérünk a Brandenburgi kapuhoz. Lenyűgöző a látvány. Megcsodálom a domborműveket Mars és MInerva szobrait.
Felnézek, szinte elérhetetlen magasban a bronzszobor, amely a győzelem istennőjét ábrázolja, amikor négylovas szekerén behajt a városba.
Nemrég érkeztem, s most olyan kicsinek érzem magam.
Pár méterre tőlem állnak az őrök, hiszen a túlsó oldal már Nyugat-Berlin.
Eszembe jut egy órásüzlet előtt, hogy édesapám órájához keresek egy régi, itt gyártott apró, fontos kelléket.
Bent az üzletben mutatom az elkopott kis szerkezetet.
─ Ja! ─ bólogat szaporán az órásmester, s mutatja, meséli, hogy ott a túloldalon egy barátjánál kapok ilyet, csak hát az már nyugaton van, ő oda nem mehet. Megnézi az útlevelemet.
─ Átmehet ─ mondja ─, ez Berlinre érvényes.
─ Egyedül? ─ kérdezem.
─ Ja, ja, Horst nem mehet, ő itt él!
Hallottam egyet-mást otthon a visszatérés esetlegességéről, ezért én is maradok.
Visszafelé eljutunk az Unter den Linden útig, ahol tavasztól őszig hársfák lombsátrai szegélyezik mindkét oldalt. Kávéházak, éttermek, szállodák sora váltogatja egymást.
─ Este visszajövünk ide ─ mondja Horst, és egy hatalmas üvegpalotára mutat.
─ Itt gyakorol a zenekarunk ─ súgja.
Késő délután ülünk asztalhoz egy kis étteremben. Már nem is nagyon fontos, hogy mit fogyasztunk. Ízletes az étel, szép tálalásban. Nézem a terítőt, piros, fehér kockás, akár egy kis budai vendéglőben, de a halk német szavak kizökkentenek az otthoni hangulatból.
Akárcsak este. Charlotte néni és Horst között sétálok az Unter den Linden az említett épület felé. Kávéház, szórakoztató központ. Több szinten minden korosztálynak megfelelő kínálattal.
Charlotte néni rendel.
─ Biztosan finom lesz, szeretni fogod! ─ hajol a fülemhez Horst.
Hatalmas pohár déligyümölcsöt kapok öntettel, tejszínhabbal. Finom, édes. Még a felét sem fogyasztom el, amikor a fiú elnézést kér.
─ Sietek vissza! ─ mondja.
─ A zene… ─ mosolyog az édesanyja.
Ketten maradtunk, keveset beszélgetünk. Szemem végigpásztázza az asztaloknál ülőket. Minden korosztály vidáman mosolyog, társalog. Ekkor feltűnik az ajtóban Horst, pár barátjával. Ismerem őket a Balaton-partról. A zenekar tagjai, lelkes amatőrök, de remekül játszanak, sokat turnéznak Európában, már ahova utazniuk lehet.
Örömmel üdvözöljük egymást. Összetolják az asztalokat. Mindenki kérdez, szinte egyszerre.
─ Lassan! ─ kérem, mert szeretnék mindent érteni, de nem könnyű.
Ők már nem válogatják úgy a szavakat, mint Horst. Egyikük különösen figyel. Foglalkozását tekintve filológus, hat nyelven beszél, magyarul persze nem, de érdekli az anyanyelvem. Megkér, hogy néha mondjam a szavakat, mondatokat mindkét nyelven. Ez kissé megzavar. A német mondataim bukdácsolnak, rossz a szórend, előfordul, hogy mást jelent, mint szerettem volna.
Eddig nem nagyon tudtam egészségesen nevetni magamon. Ezen az estén sikerül.
─ Nem baj ─ mondják többen ─ csak beszélj!
Bátran mondom hát a magamét, egyre kevesebb a nevetés, én pedig egyszerűen jól érzem magamat.
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2012.05.05. @ 12:08 :: Sonkoly Éva
