Vastag gumikerek? jegeskocsikból fogyott el
a jég, ahogy fölolvadtál emlékezéseimben.
Száraz jég-füst szállsz. Beordibált városok: jeges,
jeges! Nem jól viseltem én a betonon járást,
igaz, szerepes id?k voltak, bel?lem jó ízület?
szarvasok; körülugráltalak.
Nem úgy mint a kullancs, nem vettem bel?led
annyi vért, hogy tengernek menésemben
hosszan itass. Jegeltél, jegeltelek. Aztán hajók
jégkamráiban pólóban párolgás, érzékeny
testrészeken jégkocka maradtál, ital.
Nincs retesz, nincs zár. Az elképzelhetetlenbe
zártalak. Jégverem, pontosabb, te voltál
a csapda is. Álcázatlan vágyaim voltak. Etettem,
fölismertek erdei vadállatok. De te, szelíden
odavagy, mint a jég, vér, álom. Talán utoljára
említlek, ahogy húsz behajózás után
kitalálom a válságom. Mindig kell az a volna,
hogy veled másképp lehetett volna. Nem
lehetne ilyen szerteszaladt a vers, közös
véráramunk deltáiban. Mennyit hajózzak még
az elképzelhetetlen felhajtóerején. Hagyjalak-e
lebegni, vijjogni, mint könny? sirály. Vagy vasnehéz
jég maradj decemberi fákon; törjön veled az ág.
Járj körül, mint boros poharat muslicák. Más
lehet?ség nincs, a lehetetlen emészt. Virágos
tengeren mennyit ássak, mennyit engedjek a
múlásnak.? Hogy hozhatnám följebb, gyermekünk,
ne a torkos mély hedonizmusához tapadj.
