Vártam a napot, igen vége volt,
A csengő utoljára énekelt nekünk,
És mi kiszaladtunk az udvar karjaiba,
Ami már roskadásig tele volt velünk.
Elballagtunk és a csapat szétrepült,
Ki erre, más arra, de mindenki szárnyat bontott,
Örültem, hogy megszabadultam a helytől, a teremtől,
Ahol még akkor nem volt semmi gondom.
Pergőben, amikor már eltelt egy évtized,
Utakat bejárva, köveket emelve,
Elballagtam az iskolám előtt újból,
Ott, ahol mint éretlen gyermek neveltek.
És jó volt, jó volt emlékezni a szépre,
Érezni azt, hogy milyen nagyszerű,
Most már átéreztem a múló értékeket,
A tanárokat, kik megálltak mellettünk.
Akkor a méreg fojtogatott, ha az utamba álltak,
Gátakat emelve, tudásban fullasztva megálljak,
De most már látom, igen látom az eredményt,
És ez kellett, hogy emberré váljak.
Csak megköszönni tudom, amit onnan kaptam,
Mert csak kaptam, és el nem vettek tőlem semmit,
És te iskolám, ki úgy, mint én, változtál, de maradtál,
Tanítsd, neveld, hogy emberré váljanak gyermekeid.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.06. @ 15:13 :: Thököly Vajk