*
„elmondtam” önmagam,
aki valaha is voltam,
de arról sem hallgatok
aki lettem, aki vagyok,
az éjekben még álmodom,
ha magamhoz ölellek
újra, mint húszévesek
barangolunk a mezőkön
és a virágok között
szeretkezünk,
álmos alkonyat simítja
kipirult arcod, mikor
karomban megpihensz,
szemed lehunyva hallgatsz
– kékjét az ég kölcsönvette –
kincsünk az idő ott
a füzek alatt, a dombok
lankái között, hol az este
teremti meg világunkat,
félig valóságot, félig álmot,
mi már örökké bennünk él
csókunkban
a nyár tüze, napfény ízű ajkad,
melled hullámzása, combod
szorítása míg létezem
örökké elkísér
Legutóbbi módosítás: 2012.05.04. @ 19:10 :: Tiszai P Imre