– Maga, mama, elfelejti, hogy ma már nem a telepen élünk, meg azt is, hogy azokról a gyerekekről a Vörös Segély gondoskodott.
Az öregasszony felemelte a hangját.
– Hát akkor most én leszek a Vörös Segély.*
Czengely Zsuzsanna alig valamivel a háború kitörése után ismerte meg leendő férjét. Az idősebb Herbert Lübke hajógyári mérnök volt Warnemündében, és cége megbízásából érkezett Magyarországra a Ganz Hajógyárba. Néhányszor elfogadta egy magyar kollegája vacsorameghívását, s az egyik ilyen társasági összejövetelen találkozott Czengely Zsuzsannával, akiről sokan mondták, hogy elkényeztetett. Ez csupán annyiból volt igaz, hogy — hála jómódú családjának — soha nem nélkülözött, semmiben sem szenvedett hiányt. Csakhogy igényeit mások — szigorú papa, erélyes mama — alakították ki, óhajait is mások formálták teljesíthetővé. Soha nem került olyan helyzetbe, hogy ez ellen lázadnia vagy tiltakoznia kellett volna, már csak azért sem, mert mindig egyetértett a környezetében élők döntéseivel. Így aztán az is természetesnek tűnt, hogy behódol a jó svádájú és magabiztos német mérnöknek, aki ráadásul Czengely papa tiszteletét is kivívta magának. Noha Zsuzsanna apja egyáltalán nem volt németbarát, elismeréssel adózott a mérnök szaktudásának, önerőből elért pozíciójának. Nem mellesleg anyagi helyzetének is. Jó szívvel adta hát áldását a házasságra.
Herbert Lübke vállalata tágas, ablakaival a Dunára, Margitszigetre néző lakást biztosított a mérnök számára az újlipótvárosi Palatinus házak egyikében. Amikor Czengely Zsuzsanna beköltözött a háromszobás, cselédszobával is rendelkező nagy lakásba, meggyőződése volt, a béke szigetére érkezett. 1942-t írtak, a német hadigépezet ugyan megroppanni látszott, de Magyarországot a háború szele egyelőre csak távolról érintette. A fiatalasszony az ifjú házasok örömteli és gondtalan életét élhette. Gyermekük megszületéséig, majd azt követően még egy rövid ideig nem is volt semmi gondjuk.
Herbert Lübke mégsem becézhette sokáig újszülött fiát. 1944 őszén visszarendelték Németországba. Ő maga sem tudta miért. Egyedül ment, és ragaszkodott hozzá, hogy fia és felesége maradjanak Magyarországon. Itt van az otthonunk, mondta, s különben is, hamarosan visszatérek. Ámde bármennyire várták is vissza, anya és gyermeke, idősebb Herbert Lübke sohasem került elő. Halálhíre érkezett csak, az is jóval a háború után.
Zsuzsanna szüleihez akart költözni gyermekével, míg férje vissza nem tér. Etuska, a hűséges bejárónő már csomagolt is, amikor Czengelyék lakóházát bombatalálat érte. Szülei, a házban védelmet kereső rokonokkal együtt mind egy szálig odavesztek. A fiatalasszony idegösszeroppanást kapott, a bejárónő gondoskodásának és a zsidó Vándor doktor nyugtatóinak volt köszönhető, hogy nem szánta el magát végzetes cselekedetre.
A főváros ostromának utolsó heteit a Palatinus ház lakói többnyire a légópincében töltötték. Az orosz hadsereg közeledett a Dunához, az ostrom napról napra hevesebb lett. A környék javarészt zsidók lakta házai ugyan svéd vagy svájci védelmet élveztek, ez azonban nem óvta meg őket a nyilas razziáktól. Az egyik ilyen razzia alkalmával Frau Lübke gyermekét görcsösen magához szorítva keresett védelmet a pince tartóoszlopa mögött. A nyilas szakaszparancsnoknak gyanússá vált a nő rettegése.
— Csak nem félti azt a zsidó fattyút? — kérdezte gúnyosan, s már intett is keretlegényeinek.
A nyilasok talán el is hurcolják Czengely Zsuzsannát gyermekével együtt, ha Kalocsainé, a házmester felesége nem lép időben közbe.
— Mit képzel maga? — förmedt a meghökkent nyilasra. — Tudja maga, kivel beszél? Ennek az asszonynak a férje magas-rangú SS-tiszt, aki most, mialatt maguk itt razziáznak, éppen azért harcol odaát a Várban, hogy az orosz csürhe kitakarodjon az országból.
S hogy szavainak hitelt adjon, lekapta Czengely Zsuzsanna karjáról a retiküljét, amiből különböző okmányokat húzott elő és nyomkodott a nyilas szakaszparancsnok orra elé. A papírok igazolhatták — ha mást nem — Lübke úr német voltát, mert a nyilasok elkotródtak, és kivételesen senkit sem hurcoltak magukkal. Kalocsainé határozott fellépése valószínűleg a ház más lakóinak életét is megmentette, mégis, az eset tanúinak emlékezetében csak az ragadt meg, hogy Herbert Lübke SS-tiszt volt. Senki sem vette a fáradságot — ugyan minek is tette volna? —, hogy utánajárjon a valóságnak.
A háborút követő években nehéz napok virradtak Frau Lübkére. Hiába volt iskolázott, s beszélt kiválóan németül meg franciául, eddigi életében nem dolgozott sehol. Megélhetésüket néhány évig előbb a családi ékszerek, majd az antik bútorok biztosították. A házmesterék közreműködésével vált meg apránként minden értékétől. Kalocsainé és férje, Ede bácsi mindenkit ismertek a környéken, tudták, hogy ki mire vevő. És valahányszor szállítómunkások cipeltek le egy-egy bútordarabot, a házban híre terjedt: az SS feleség költözik. Mintha nem szívesen látott lakó lett volna a házban. Ámde Frau Lübke, Czengely Zsuzsannának esze ágában sem volt a távozás. Hova is mehetett volna?
Értékei fogytak, állást találni sem volt könnyű. Megnehezítette helyzetét, hogy férje nevétől az istennek sem akart megválni. Ismét Kalocsainé segítette ki őt. Ede bácsi révén szerezte számára a takarítónői állást egy piszkos Váci úti üzemben.
Ebben az időben sajátította ki a házat az állam, s a tulajdonos jogán két másik családot telepített be az időközben berendezése nagy részétől megvált lakásba. Az asszonynak és gyermekének a kisebbik szoba maradt. Fürdőszobán, konyhán, vécén osztozni kényszerültek hat másik emberrel.
* * *
Sűrű pelyhekben, szakadatlanul hullott a hó. A konyha ablakából nézve a kövér hópelyhek elvesztették fehérségüket, apró szürke labdacsokként hullottak alá az égből. A lakásban megrekedt a csend, igaz, csak Plangár mama és Herbert tartózkodtak odahaza, szokás szerint a konyhában. Az öregasszony most is a hokedlin ült, kötényébe krumplit hámozott a vacsorához. Herbert az öntöttvas falikút peremére támaszkodva bámulta a hóesést, mintha csak a Mikulást várná leereszkedni az égből.
Kulcs fordult az előszoba ajtajának zárjában, ámde Mikulás helyett Lübkéné bukkant fel a konyhaajtóban. Plangár mamának rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendjén.
— Jól van, Zsuzsika? — kérdezte, majd választ sem várva, balkezével összefogta köténye két szárát, felkelt a hokedliről és odalépett az érkező asszonyhoz. Tenyerét Lübkéné homlokára tapasztotta.
— Maga lázas! Azonnal tessék ágyba bújni! — mondta ellenkezést nem tűrő hangon. — Mindjárt főzök egy forró teát és magába diktálok két aszpirint is. Herbert!
A gyerek szolgálatkészen ott termett anyja mellett.
— Kísérd be édesanyádat a szobába, feküdjön le azonnal. Te meg takard be jó vastagon. Egy perc és viszem a teát. — Plangár mama leoldotta magáról a krumplihéjjal tele kötényt, és kiemelte a teafőzőt a konyhaszekrényből.
Plangárné Lujza Józsikával és Gizike egyidőben érkeztek haza, éppen akkor, amikor Herbert az anyját kísérte keresztül az előszobán. Lujza elhadart egy köszönést, és már terelte is csemetéjét a szobájukba. Gizike megállt az előszoba közepén.
— Valami baj van? — kérdezte.
— Plangár mama mondta, hogy fektessem le anyut — felelte Herbert, s egy gyengéd mozdulattal lépésre ösztökélte köhögési rohamtól rázkódó anyját. Amint becsukódott mögöttük a szobaajtó, Gizike a konyhába sietett.
— Csak nem beteg Lübkéné? — érdeklődött Plangár mamától köszönés helyett. — Nagyon ramatyul néz ki.
— Ebben az időben nem is csoda, ha valaki megfázik. Egy jó forró, rumos tea majd segít rajta. Meg két tabletta aszpirin. Reggelre jobban lesz.
— Nem kéne inkább orvoshoz vinni?
— Rendbe fog jönni — jelentette ki Plangár mama magabiztosan.
— Ki fog rendbe jönni? — lépett ki szobájukból Plangárné Lujza. Szürke szemeit gyanakvóan járatta körbe. Kérdő tekintete végül az anyósán állapodott meg.
Gizike adta meg a választ.
— Lübkéné. Nem látta, hogy néz ki?
— Nyúzott. Meg fáradt és át van ázva — mondta Lujza, elintézettnek tekintve ezzel az ügyet.
Lübkéné állapota azonban rosszabbra fordult.
— Plangár mama! Nem tudom, mi van anyuval. Segítsen, kérem! — riasztotta fel Herbert az öregasszonyt éjszaka közepén.
Plangár mamának elég volt egy pillantást vetni az ágyon lázálomban hánykolódó asszonyra. Rögtön tudta, többre van szükség az ő gyakorlatias praktikáinál. Ide most orvos kell. Ha lehet, minél hamarabb.
— Rabóczkyék! — jutott eszébe. — Nekik van telefonjuk. Szaladj le fiam hozzájuk. Biztos megértik, hogy miért zavarjuk őket éjnek évadján.
Herbert a korlátba kapaszkodva botorkált le a sötét lépcsőházban. Az ajtó előtt megállt, a csengőre tapasztotta ujját.
— Jövök már, jövök már! — kísérte egy rémült hang a lábak csoszogását. Óvatosan résnyire nyílt az ajtó. Meglátva a fiút, az idős férfi ijedtségét felháborodás váltotta fel.
— A frászt hozod rám, te gyerek. Mit keresel itt, éjnek idején?
— Magának van telefonja. Orvost kéne hívni anyámhoz. Nagyon beteg. Félrebeszél — sürgette Herbert a felzavart lakót.
— Harmadik emelet, ugye? — morogta a férfi kelletlenül és eltűnt a lakásban.
Orvos helyett mentők jöttek. A mentőorvos nem sokat teketóriázott. Intett a két fiatalembernek, akik nyomban hordágyra helyezték, s már vitték is az önkívületben levő asszonyt. A mentőorvos hátramaradt.
— Rokona? — kérdezte az öregasszonytól.
— Nem — rázta meg fejét mentegetőző sajnálkozással Plangár mama. — Egyedül a gyerek…
— Ő csak maradjon itthon — határozott az orvos. — Az Amerikai úti kórházba visszük, ha érdeklődni akarnak a beteg után.
Alig tette ki lábát az orvos, Plangárné Lujza dugta ki fejét az előszobába.
— Mi történik itt? — háborgott. — Felverik az egész házat!
— Te ébresztesz fel mindenkit, ha itt rikácsolsz — intette csendesebb hangra Plangár mama. — Lübkénét elvitték a mentők.
Herbertet megviselte az éjszaka, másnap későig aludt, így nem lehetett tanúja a konyhában kora reggel összegyűlt kupaktanácsnak, ahol Plangárné Lujza volt a hangadó.
— A kölyök nem maradhat itt egyedül. Intézetbe kell adni — jelentette ki határozottan a konyhaasztalra támaszkodva. Gizikének ellenvetése volt.
— Azt sem tudjuk, meddig fogják Lübkénét kórházban tartani. Lehet, hogy pár nap múlva hazaengedik. Addig meg…
— Addig se! — szögezte le Plangárné Lujza. — Gondolom, maga sem akar vesződni vele.
Plangár Béla is megszólalt. Szavait a konokul hallgató Mazurához intézte. Két férfi mégis jobban megérti egymást.
— Ne a régi, klerikális árvaházakra gondoljanak. Szocialista társadalmunk gyermeknevelő intézeteiben alaposan felkészített pedagógusok foglalkoznak a csemetékkel, akik semmiben sem szenvednek hiányt. Sőt, talán több mindenben részesülnek, mint amit egy-egy család nyújtani képes nekik. A mai gyermekotthonokban nem csak felügyelnek a ifjúságra, de tanítják és jóra nevelik őket.
— Nem vitatom az igazát Plangár úr — válaszolta Mazura, akit felettébb irritált mindenféle agitálás —, mégis, ha szabad kifejtenem szerény véleményemet, úgy gondolom, ehhez az eljáráshoz a szülő beleegyezése is szükséges. Vagy tévedek?
— Éppenséggel nem téved, Mazura elvtárs — felelte Plangár Béla kihangsúlyozva az elvtárs szót, jelezvén, hogy az úr megszólítás nem helyénvaló. — Csakhogy vannak esetek, amikor ez megoldhatatlan. Lübkéné jelenleg nincs döntéshozatali állapotban. Ilyenkor a szocialista társadalom jogot formál arra, hogy a közösség érdekében határozzon az egyén helyett. Ez a szocializmus lényege.
Gizikének más elképzelései lehettek a szocialista társadalom lényegéről. Plangárné Lujzához fordult.
— Néhány napig mi is gondját viselhetjük a gyereknek.
— Szó sem lehet róla! — tiltakozott Lujza.
— Egyetértek a feleségemmel — mondta Plangár Béla.
Plangár mama úgy nézett a fiára, mint hajdanán, amikor az valami rossz fát tett a tűzre.
— Emlékszem még arra az időre — mondta csendesen —, amikor az elvtársaid bujdokolni kényszerültek, a magukra hagyott gyerekeket mégsem dugta senki intézetbe. Akadt elég asszony a telepen, aki törődött velük.
Plangár Béla mondani akart valamit, de felesége megelőzte. Fölényesen vetette oda az öregasszonynak:
— Maga, mama, elfelejti, hogy ma már nem a telepen élünk, meg azt is, hogy azokról a gyerekekről a Vörös Segély gondoskodott.
Az öregasszony felemelte a hangját.
— Hát akkor most én leszek a Vörös Segély.
* * *
Gizike vállalkozott rá, hogy elmenjen Herberttel a kórházba. Amíg Mazuráné az orvossal tárgyalt a folyóson, Herbert az anyja kórházi ágyán ült és hallgatott. Lübkéné kába volt a kapott injekcióktól és gyógyszerektől, s noha azonnal megismerte és üdvözölte fiát, bővebb szóváltásra már nem tellett erejéből.
Herbert sem akarta kérdésekkel ostromolni anyját, csendben és türelmesen ült az ágy szélén. Nézte a kórteremben fekvő betegeket, és arra a következtetésre jutott, nincs szörnyűbb hely egy kórháznál.
Az jutott eszébe, meg kéne mondani az orvosnak, engedje haza az édesanyját, gondoskodik ő róla, megtesz bármit, ha kell. Otthon jobb helye van neki, ezt még az orvos is beláthatja.
A kezelőorvosnak azonban más volt a véleménye. Sajnálattal közölte Gizikével, hogy Lübkénének nagyon súlyos mellhártyagyulladása van, amiből még gondos kezelés, állandó orvosi felügyelet mellett sem lehet néhány napon belül kigyógyulni.
— Mégis, meddig kell itt maradnia? — kérdezte Gizike, reménykedve, hogy nem tovább egy hétnél.
— Nehéz előre megmondani — felelte az orvos. — Sok mindentől függ. Két hétig minimum, de az is lehet, jóval tovább. Amellett javasolni fogom, hogy a kórházi kezelést követően utalják be a Korányi tüdőszanatóriumba.
— Még oda is? — hüledezett Gizike, és e pillanatban jobban aggódott Herbertért, mint a gyerek anyjáért. Noha semmi köze hozzá, nem az ő fia, mégis borzongva gondolt az intézetre. Plangár Béla még képes bedugni ezt a gyereket valami rosszhírű neveldébe. A hatalma minden bizonnyal megvan hozzá, eleget sündörög a pártban. Lujza meg, amennyire ki nem állhatja Herbertet, lelkesen fog helyeselni.
— Muszáj lesz?
Az orvos elmosolyodott, hangja mégis ingerültebben csengett.
— Muszáj? Nem muszáj. De, ha azt akarják, hogy tökéletesen rendbe jöjjön, akkor nagyon is ajánlatos.
Gizike bólogatott, megérti ő, persze, hogy megérti. Szerette volna elmondani, hogy nem pusztán a gyógyulásról van szó. De mit törődik ilyesmivel egy orvos?
Visszament a kórterembe, köszönés helyett megszorította a félálomba szenderült Lübkéné kezét, és csendesen figyelmeztette Herbertet, menni kell.
Mazuráné nem is sejtette, hogy aggodalma mennyire jogos volt. Míg ő Herberttel a kórházban tartózkodott, a Plangár családban elszabadultak az indulatok.
— Bélának igaza van — győzködte Plangárné Lujza az anyósát. — Mazuráék is dolgoznak, mi is dolgozunk. A saját gyerekünkre sem tudunk elegendő időt fordítani, hát még a máséra. Arról nem is beszélve, ha bármi történik Herberttel, mi leszünk a felelősek érte.
— Én felneveltem két gyereket — vetette közbe Plangár mama türelmesen.
— Azok a maga gyerekei voltak, ez meg a másé — replikázott Lujza ingerülten
— Hát aztán?
Plangárné Lujzát elöntötte a méreg.
— Úgy beszél, mintha nem is lenne unokája. Vele is törődhetne egy keveset. Ki magának ez a német fattyú, hogy ennyire a szívén viseli?
Plangár mama határtalan nyugalommal ült hokedlijén.
— Törődnék én az unokámmal is — mondta még mindig csendesen —, de te nem csak távol tartod tőlem Józsikát, hanem még ellenem is fordítod.
Plangárné Lujza e pillanatban úgy nézett ki, akár egy szobor, akit a szobrász mélységes megbántottsága állapotában örökített meg. Másodpercek múltak el, mire meg tudott szólalni.
— Maga félrebeszél! Hogy mondhat ilyet? Mert nem tetszik, hogy a fiamat ósdi mesékkel traktálja és hazugságokkal tömi a fejét? Magának talán jó volt a telepi élet, de ne akarjon a gyerekben nosztalgiát ébreszteni valami iránt, ami ma már a kutyának sem hiányzik. Meg aztán ott van Jóska, az idősebbik fia. Megértem én, mint anya, hogy fáj a halála. De ne akarjon hőst faragni belőle, aki a haza oltárán áldozta életét, mert nem az oroszok voltak a gyilkosai, hanem azok a fasiszta bitangok, akik a halálba kergették. Az ilyen Lübke-félék. Ha maga ezt nem tudja megérteni, legalább fogja be a száját. Főleg Józsika előtt. Erről van szó.
— Te csak ne emlegesd a fiamat, aki igenis nagyszerű ember volt, és igenis a hazáját védte, amikor elesett.
Plangárné Lujzát hisztérikus nevetés fogta el. Közben azért odasandított a konyha ablakára, nincs-e nyitva a dermesztő téli hideg ellenére is, vagy nem hallgatózik-e valaki éppen az ablak mögött. Jobb, ha senkinek nincs tudomása arról, miket fecseg összevissza ez a javíthatatlan vénasszony.
— A Szovjetunióban?
— Nem. A Kárpátokban. Az nem Szovjetunió. De az oroszok özönlöttek arra, mint a tatárok.
Plangárné Lujzának elállt a lélegzete, rémület telepedett az arcára. Hangját fenyegető suttogásra fogta.
— Nagyon remélem, senki más előtt nem beszél ilyen zagyvaságokat. Azt akarja, hogy valaki ránk hozza a rendőrséget? Egy fia meghalt. A másiknak meg tönkre akarja tenni az életét? Nagyon vigyázzon ám, miket hangoztat fűnek-fának. — Kínosan hallgató férjéhez fordult. — Beszélj te az anyáddal, talán te jobb belátásra bírod.
Ezzel sarkon fordult, magára hagyva anyósát a fiával.
Plangár Béla megvakarta fejebúbját. Nem szokott szembeszállni az anyjával. Ugyanakkor igazat adott a feleségének. A vitát azonban nem akarta folytatni.
— A gyereket intézetbe adjuk — jelentette ki, mint egy megfellebbezhetetlen határozatot.
Az öregasszony nem hagyta magát.
— Te csak ne rendelkezz mások élete felett. Nem a te gyereked, hogy azt csinálj vele, amit akarsz.
— De mama!
Plangár mama zavartalanul folytatta.
— Lübkéné akkor sincs itt, amikor dolgozik. Herbert legtöbbször velem van itthon. Mi a különbség, hogy Lübkénét a munkája tartja távol vagy kórházban van. Az, hogy nem alszik idehaza? Nem fél az a gyerek egyedül.
— Értse már meg, mama! Nem arról van szó, hogy az anyjával vagy az anyja nélkül téblábol maga körül. Mosni kell rá, etetni kell, és valakinek el kell tartani.
— Majd én… — mondta volna Plangár mama, de a fia leintette.
— Ugyan, mama! Miből? A havi száz forint nyugdíjából?
Az öregasszonynak a lélegzete is elakadt. Egész testében megremegett, szemei beszűkültek. Úgy nézett a fiára, hogy Plangár Béla akaratlanul is földre szegte fejét, lesütötte szemét, mint tette kamaszkorában, ha valami nagy gazemberséget kértek rajta számon. Plangár mamának már a keze is megmozdult, s talán arcul is üti fiát, ha nem éppen akkor toppan be Mazuráné és Herbert.
Gizike meghallhatta Plangár Béla utolsó szavait, mert köszönés helyett sietett megjegyezni:
— A kórházi kezelés ingyen van. És Zsuzsikának táppénz is jár.
Plangár Béla felkapta a fejét.
— De biztos a dolgában! — förmedt a társbérlőre. — Lübkénének még a fizetéséből sem telik mindenre. A táppénz meg nem ugyanannyi ám, mint a teljes fizetés.
— Ezzel én is tisztában vagyok. — Gizike nem hagyta magát. Letekerte nyakáról a sálat, kigombolta télikabátját, s közben megbökte Herbertet. — Eridj a szobátokba, fiam. Megvárta, míg a gyerek eltűnik, s csak az után folytatta. — Neki magának szinte semmire sem kell költeni. A kórházban teljes ellátást kap.
— És a kölyök kezelje az anyja pénzét. Erre céloz?
— Majd én kezelem helyette. Beosztom neki.
— Kár ezen vitatkozni. Herbertnek intézetben a helye. Addig mindenféleképpen, míg az anyját haza nem engedik. Mit mondott az orvos? Meddig kell ott maradnia?
— Két-három hétig a kórházban, aztán átszállítják a Korányi szanatóriumba.
— És ott mennyi ideig lesz?
Gizike vállat vont. — Fogalmam sincs.
— Na ugye! Hónapokig nem jöhet haza. Lássa be, hogy igazam van. Herbertnek intézetben a helye.
Egyedül az öregasszony vette észre, hogy Herbert valamiért visszatért a konyhába. Felsóhajtott.
— Hol van az én helyem? — kérdezte a fiú rémülten.
Plangár Béla megfordult. Hányaveti pillantással végigmérte a gyereket, s látva elképedését, úgy döntött, atyáskodó hangon fog a lelkére beszélni.
— Meg kell értened, fiam, nem maradhatsz egyedül, míg édesanyád kórházban van. Az intézettől meg ne félj. Olyan az, akár egy napközi otthon. Ahova például Józsikát is beírattuk. Ott jársz majd iskolába, segítenek neked a tanulásban, többet és finomabbakat is kapsz majd, mint itthon. Új barátokat szerzel magadnak. És nem kell sokáig ott maradnod, csak…
— Maguk engem nem visznek sehova! — szakította félbe Herbert az atyáskodó beszédet. — Én úgyanúgy itt lakok, mint maguk.
— De felvágták a szádat! — Plangár Béla kezdett kijönni a sodrából. — Tán még azt is tudod, hogyan és miből fogsz megélni anyád nélkül?
— Dolgozni fogok — jelentette ki Herbert magabiztosan.
Plangár Béla gúnyos vigyorra húzta száját.
— Látod milyen ostoba vagy? Ahhoz, hogy dolgozhass, el kell végezned az iskoláidat. És az még ugyancsak messze van.
Herbert kötötte az ebet a karóhoz.
— Az iskola mellett is találok munkát.
— Nem vitatkozom veled, fiam – jelentette ki Plangár Béla bosszúsan. Sarkon fordult és elhagyta a konyhát.
Gizike átkarolta a fiú vállát.
— Ne félj! — mondta barátságosan. — Senki nem fog elvinni téged sehova.
— Nem is! — vágta rá Herbert harciasan. — Ez a mi lakásunk, ha nem tudná.
Gizike megrökönyödött. Homloka ráncba szaladt, szemei beszűkültek. Kezét levette Herbert válláról, s fejét hitetlenül ingatva, ő is kiment a konyhából.
Plangár mama mindvégig csak bólogatott. Sohasem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebbe a lakásba nem hívták sem őt, sem a családját. Ide lettek kényszerítve mások akaratából és mások akarata ellenére. Most meg éppen az ő fia akarja ezt a gyereket kitúrni innen.
— Ne törődj azzal, amit a fiam mond. Abba még nekem is lesz beleszólásom.
Herbert a biztatás ellenére is szontyoli képet vágott.
— Anyut a kórházból szanatóriumba akarják vinni — mondta. — Az orvos szerint muszáj, ha meg akar gyógyulni.
— A doktornak igaza van. Sajnos a gyógyulás hosszú folyamat.
— Mennyi ideig tartanak valakit egy olyan szanatóriumban? — érdeklődött Herbert reménykedve.
— Egy-két hónapig — felelte Plangár mama. — Pontosan én sem tudom. Ez mindig attól függ, mennyi idő alatt jön valaki teljesen rendbe.
— Olyan sokáig? — kérdezte a fiú csalódottan. — Az nagyon hosszú idő.
— Nem olyan hosszú az, fiacskám — nyugtatta meg Plangár mama. — Észre sem veszed, olyan gyorsan eltelik.
Befejező rész következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás
