– Apám, mi a sarki fény fuvolázta Bigber völgy süvöltő szelének szorításában élő Grimpek, a szárnysuhogást is másképp halljuk mint más. Ismernek még olyan embert, aki százhúsz éve lakik ugyanazon a helyen? Bár apró generációs törésekkel, de ükapámtól mostanáig, velem bezárólag élünk itt. Remélem, csákánnyal kezemben folytatólagos családi egységben maradunk, mert ha az a nagy láz első szellője odalebbentette az ükpapát, a mindenki által jól ismert Dawson Citybe, ami egy metropolis.
Mesélték, közvetlen közelében talált is magának asszonyt, végigbányászta az életét. Sajnos aranyrücskök becézetlen semmisségét találta csupán, számtalan tonnányi megforgatott kőzet nyomán, de itt hagyta a dédpapát. Asszonya, aki végül is ükmamám volt, a sebességkorlátokat be nem tartva hagyta faképnél.
Mily érdekes családunk menete, hiszen ugyanez a képlet. Látja ott fent a nyárközép utáni holdat? Ahhoz hasonlóan rózsaszínű asszonyéletek bújtak ki, bányászfeleségek kötelessége alól. Nem csak őt, de nagyapámat is, magát is az első utód világra jötte után hagyták, hogy finoman fogalmazzak, egyedül érvényesülni. Bár mit ért az asszonynép a bányászáshoz? Itt vannak McKenzie, biztos legalább annyian mint a cityben, hiszen az öreg McKenzie és a Mrs, valami három lányuk mellett, nyolc szolgájuk is van.
Képzelje apám, egyszer náluk jártam, behívtak járvány idején, mert nem értenek a medvebajhoz. Mind tudjuk, hogy nem kell őket felébreszteni, esetleg el lehet bújni megmerevedni, de a legbiztosabb a puskacsőből eresztett egyszeri ólom beöntés. Nos ablakból kongott a hegy oldalára a visító üzenet, én csak tettem a dolgomat. Meggyógyítottam a medvekórtól az egész családot. Azóta a kórokozót, aki picurka négyföldnyi udvarukon fertőzött, szobadísznek használják fölöslegesen nagy lakásukban. Bezzeg nálunk, a kunyhókban esélye sem lenne egyetlen medvének sem, hiszen sziklaoldalakba vájtuk őket.
Nos, megmondom apám, akkor, azon a délutánon, fél óra alatt Miss Jennifer megtanított olvasni. Nem tudok úgy mint ő, de három perc alatt általában kisilabizálok egy szók. Ha egy szöveget már olvastam, egész tűrhetően sikerül másodjára. Tény, hogy nincs túl sok olvasni valónk, de egy érdekes könyvet találtam, az Orps kanyonbéli kalyibájában, törvénykönyv néven. Nem tudom pontosan mit jelent, a törvény szót végképp nehezen értelmezem. Apám, ha még emlékszik valamire, majd világosítson fel.
Van itt egy érdekes passzus, aminek értelmében megtöröm a százhúsz éves lázunkat és elmegyek olyan vidékekre, ahol ez a szabályozó akármi kötelező. Képzelje papa, van ahol azt ami nekünk rút kötelesség horgászás közben, mert ugye enni kell, ez a törvény nevű izé erőszakolja az emberekre. Mi hetente többször is megfürdünk, hacsak nincs befagyva a tó halászás közben, de emlékezzen a múlt fogásra, amikor majdnem elvesztettük a zsineget. Aranyat ér a szó szoros értelmében, a derekamra kötöttem a kettészakadt horgászhúrt, mikor egy iszonyatos hal, maga is látta végül is, elkezdett húzni lefelé. Ha a fáradozásaim után evezőt nem nyújt, most ő fogott volna embert, de végül halsültünké lett.
– Sokat beszélsz fiú, mit akarsz?
– Apám, én veszek egy fürdőkádat.
– Mit?
– Tudja, ez olyan rongyrázósok, mint a McKenzie luxus micsodája. Vezetékből eresztik bele a vizet és lubickolnak, pedig ha valami nagyon ronda dolog, az a kéretlen vizesedés. Önként ezt soha nem csinálnám. Mondja apám, maga szerint mennyibe kerülhet egy ilyen?
– Nézd fiam, elsősorban még az életemben nem láttam hasonlót sem, de ha ilyen törvény van, akkor még talán egy sátrat is kellene venned, hogy felverd egy nagyobbacska város szélén. Mondjuk három, négy ezer lakosúra gondolok. Az évi egyszeri fürdésért, kérhetnél akár tíz dollárt is, az mindjárt harminc, negyven ezer.
Rögtön eltemetném az összes bányámat, még az aranyamat is. Ne kapkodj a pisztolyodért fiam! Nincs, csak három mákszemnyi, azt is odafalaztam a nagy hegybe, akkorák csupán mint az a medvényi szikla amott. Megnyugodtál? Látom nem…
– Apám, nekem is van kilenc hasonló, szavamat adom, hogy nem ölöm meg magát. Társuljunk és vegyük meg a fürdőkádat!
– Rendben van fiam, hol tartod a rögöket?
– Ott a kunyhó mellett betapasztottam őket sárral, hogy ne vegye észre, különben úgy járunk, mint az összes elődünk. Azért, az ükpapa huszonhárom évéhez képest, a nagypapa hetvenkét éve egészen szép életkor. Maga már száznegyvenet is megérhetett volna, ha nem dobálózik… Bár szavamat adtam, bocsásson meg!
– Jól van fiam, köszönöm az ötletet!
– Egyet kérek apám – látom szemében az aranyásót -, ne álmomban durrantson le!
– Igen sok álmatlan éjszakád lesz fiam! – sziszegte papa, aki a golyómentesítésének tudatában becammogott és lefeküdt. Ám annyi éven keresztül, mindössze azért volt végig lőszerük, mert a dédpapa egy hajórakományit hozatott magának, de korai ólommérgezéses elhalálozása miatt, mind megmaradt. Azóta azt használja a család, egymás, más és az állatok irtására. Enni is kell valamit két aranyásás között!
A fiú cselekedett. Reggel, a negyed négyig ellustálkodó, addig nyugodtan alvó öreg meg is jegyezte.
– Fiam, égzengést hallottam az éjjel, pedig nyárközéphez szokatlanul hűvös volt, alig mínusz tíz fok. Mit csináltál te disznó!? Csak nem…
És szinte tépte a haját, mikor meglátta a szétkormozódott muníciós ládák darabjait. A fél hegyoldal leomlott a robbantáskor, több, mint amit százhúsz év alatt kibányásztak. És csak nézte az óriási meddőhányót.
– Mivel csúzlizunk ezután? Te kurafi, még a nagyapám kapott egy levelet, most, hogy olvasni tudsz, nem ártana tolmácsolnod. Azt mondta, fontos lehet. Kapd és mondd!
– Apám, nem tudok olyan jól olvasni, ahhoz nekem egy hét is kell, hogy rendesen áttanulmányozzam, újabb hét, hogy el is olvassam. Úgy három hét múlva már tiszta képem lesz a tartalomról. Kérném, a puskáját és pisztolyait ürítse ki az ég felé!
Szegezte rá mindkét forgópisztolyát.
– De hát fiam, szavadat adtad!
– Persze apám, amint kiüríti a fegyvereket, magam is megteszem!
Valamilyen irányba durrantak a csövek, mint jó fiú, a földbe eresztette fölöslegessé vált golyóbisait, amolyan természetes trágyának.
– Maga csak menjen bányászni, csináljon lajstromot. Három hét múlva tudatom a levél tartalmát, aztán megkérdezzük McKenziéket, mennyibe kerül a megvásárolni való – tudja a fürdőkád -, amiért majdnem le aranybányásztuk egymást. Az is előfordulhat, hogy az a néhány tonnányi rögöcske elég egy ilyen kincses dolog, meg egy luxus sátor vásárlására.
A fiú, egy sátorban, magányra vágyó szerzetes gyanánt heverte át a rázuhanó, agysütő heteket. Az utolsó napra, tényleg összerakta a levél mondanivalóját.
– Apám, a maga nagyapja talált egy aranyrögöt, nem ilyen kis mákszemnyit, mint a mieink, hanem igazit! Ott van velünk szemben!
– De fiam, az a Kendeby hegy!
– Igen, négy éves munkával álcázta szikla bevonattal. Van még egy érdekes dolog! Azt írja, vége az aranyláznak, már majdnem száz éve, mi meg itt ragadtunk. Olyan ostobaságokat is ír, hogy mindenkinek van fürdőkádja, képzelje, valami Amerikai Egyesült Államokhoz tartozunk. Bár ilyen jellegű meséket hallottam már, elsősorban magától, mert mással nem nagyon tartok kapcsolatot. Maga az apjától, ő is az övétől, és így tovább. De ami ennél ijesztőbb, számomra felfoghatatlan számú népek laknak szerteszét. Nem két, három ezresek, hanem sokkal többen. Matematikai képességeimet meghaladja még a megbecsülése is. Láttam már egy automobilt egyszer… Azt írja, majdnem mindenkinek van és meggyőződésem, hogy az drágább a fürdőkádnál. Erre mit mondd?
– Azt fiam, hogy csóró emberek vagyunk, ágrólszakadtak… bányászások. Valószínűleg az arany is devalválódott, igazi vesztesek lettünk a javából! Már csak lőszert kell valahonnan szereznünk. Már nincs miért lepuffantanunk egymást, hiszen maradunk itt Alaszkában. Felmegyünk északra, ahol nem fordít semmi a langymeleg, jeges tavakba, mert nem olvadnak ki.
– Egyetértek apám, csak azt nem tudom megérteni, az évi egyszeri fürdésre, miért kell mindenkinek fürdőkádat, sőt egy egész szobát vásárolni? Mi meg úgyis csak a ahhoz értünk, majd elbányászkodunk, csak egy asszonyfélét kell találnom. Tudja mit, a fürdőkád áráról már nem nagyon érdemes tárgyalni, majd említsük meg Mr. McKenzie ezt a parányi aranykészletet. Talán hajlandó lesz feleségül adni hozzám a lányát. Nem szeretném, hogy megragadjon a Grimp család menete. Ha befogadnának abba a nagy házba, úgy élhetnénk mint ők. De mi fel akarunk menni nagyon északra, jobban szeretjük a szabad életet és Jennifert is nagyon, nagyon szabaddá tenném. Hiszen ő csak egy dologra tudott megtanítani, de én még a medvenyúzásba is beavatnám.
Mr. McKenzie igen gálánsan állt a dolgokhoz.
– Felmentem hozzá fiam, azt mondta kiválaszthatod lányai közül amelyiket akarod.
– Nekem Jennifer kell!
– Fogd és vidd, ad egy-egy husky fogatot mind a kettőnknek, és annyi lőszert amannyi felfér. Másra úgysincs szükségünk, hiszen Alaszka tele van ürességgel, ez majd kitölti a mi életünket is.
– Jennifer boldog lehet, mert ebből a világváros méretű tömegiszonyatból elviszem az emberek közé. Olyan igazi vidéki életet élőkhöz, akikkel négy évente szoktunk találkozni. Nem lesz unalmas, és magam sem jutok arra a sorra, mint a bányának vájt hasadékban lakó ember, abban a kanyonban, Clementina nevű lányával. Azért a biztonság két férfit feltételez, velünk maradhat papi. Üres idejében – az nem nagyon szokott lenni -, majd Jennifer megtanítja olvasni. Itt a törvénykönyv, reggeltől estig forgathatja, hogy abban az államban, évente kötelező a fürdés olyan ostobáknak, akik ezt állandósították napi szintre, mintegy önként és dalolva.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.05. @ 16:45 :: Boér Péter Pál