– Ó, teskelengedni!
Rimánkodta, mint aki az életéért könyörög, Jani és állt a számtalan elutasító válasz ellenére rendíthetetlenül, mintha odaöntöttek volna a veréce ajtó elé.
Egyik lábáról a másikra helyezte súlypontját, leszegett, szőke feje jámbor konokságot üzent. Már-már sunyin tekintett hunyorgó szemeivel, mígnem a sok nyöszkölés célt nem ért. Talán azt gondolta anyám, jobb ha megszabadulok tőle, magától el nem megy napnyugtáig. Sok korábbi eset repetája volt ez, minduntalan zsörtölődött anyám, és folyton megfogadta, hogy a legközelebbi zsarolásnak nem enged. Bár, mikor a falevelek is fáradtan kókadtak, és már-már szénává aszalódott lábán a fű, mégis csak jobb volt az udvaron kívül, lehetett az bármilyen nagy.
Mariska néni kergetett el a közelben lévő, talán legszebb hely udvaráról, ahonnan a fűnyírást levenni akarva vállukról, mindössze a – még nem tápra szoktatott – nyulaknak próbáltunk megzenésíteni a gazt.
A hátra arc elkerülhetetlenné vált, zsenge akácágak friss levelével pótoltuk a füvet. Akkor vettem észre, azt aminek a látványa, rendes körülmények között elsőre szemen kellett volna találjon. Nem is értettem, esetleg fal bomlott katonai öntudatomból, mert fapuska, fakard nélkül, sem huszárosdi, sem rablópandúr – amit összevont egyszerűsítéssel háborúsdinak neveztünk -, nem elképzelhető.
Elsődleges elvárás, hogy ártalmatlan, másodsorban minél valósághűbb formájúak legyenek. Ott volt a kard az oldalán, de addig csak sarlót és metszőollót láttam, fűre és ágakra szűkült csőlátással. Most sem értem, de az az abroncsgyártmány, markolatvédő rostéllyal, mestermű volt! Tanultam Janitól. A naponta ismétlődő, mindig ugyanúgy végződő, előbb ködös, majd a zuhogó esőben is kiderülő magatartását kezdtem gyakorolni, bár sokkal tehetségtelenebbül.
Akadtak dolgok, amelyekben utánozhatatlan volt. Görbült kisujjal, hüvelyk- és mutatóujjal, valamint behajtott középső ujjal senki sem tudott úgy fütyülni, mint ő. Irigyeltem, mert sosem hagyta magát megverni, még szidni sem otthon. “Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el”, saját készítésű, vagy kölcsönvett életfilozófiát gyakorolva, állandó nyugalomban és boldogságban élt. Mint az előrelátó húsdisznó, amelyik saját habzsoló kényszerét satuba szorítva, csak a koszt soványabbik felét hajlandó megenni. Néha órákig nem beszélt, vagy csak szemével jelzett választ hunyorgó mosollyal. Sosem lehetett pontosan tudni, hogy igen vagy nem. Ha valami kellett neki, megtalálta keresés nélkül.
Eszénél, csak a szíve volt hatalmasabb. Nem tartott haragot, pillanatok alatt elfelejtette sérelmeit, de minden fejjel a falnak menésből tanult.
Nem sopánkodva, siránkozva, hanem egyesítve a hasznosat a kellemessel, még ha a fejbe verés, első ránézésre nem is hasznos, de aki tanul belőle, annak talán az.
Már órák óta könyörögtem. Mikor még mindig tiszta erőből törekedtem, nem fogtam fel, hogy ez a módszer az övé, jól ismeri így vele szemben nem működik.
Közben felvágtunk néhány kosár fát, a kutyának is öntöttünk egy kis vizet az ételmaradékok mellé. Ő még látszólag olyan zárkózott volt, mint egy szigorított magánzárka, pedig kiismerhetetlenségében, nyitott szeműnek még térképet is adott. Csak azoknak, akiket elég közel engedett magához.
Lerohantunk a zugba, egy zsák krumplit vittünk fel pincéjükből, közben megengedte, hogy suhintsak néhányat az áhított játékszerrel, melynél sokkal jobb a boltban vásároltjaim voltak, de a mesteri hordóabroncs gyönyörűség mellett lenullázottan selejtnek tűntek.
Az este mindenkor megérkezik, egyszer haza kell menni és a másnapi birkalegeltetés egyeztetése után, amit természetesen ki kellett könyörögnie, de ez neki nem volt akadály, még egy próbát tettem.
– Jani légy szíves, mint legközelebbi barátomat kérlek! Ha nem adod nekem ezt a csodálatos huszárkardot, legalább segíts csinálni egyet!
Jani kacsintott egyet, aztán az esti sötétedés harmatával, udvarunk füve végigmosta bokáig a lábát, majd a kapu becsukódott.
Lógott az orrom, már-már himbálózva. Étvágy és jókedv nélkül fogtam – nem annyira irigység, mint szomorúsággal – pár falat eltüntetéséhez, amikor csörrent valami a verandán.
Tökéletesen hallatszott a nyitott ajtajú és ablakú konyhából. Kirohantam, talán tolvaj jár gondoltam, de mire szüleim nyomomba értek, már csak egy előre görnyedten rohanó árnyat láttam, aki után becsapódik az utcaajtó.
Nem szoktuk bezárni a kaput, de gondoltam most egészségesebb lenne, ezért fordítottam egyet, a nem sok mindentől védő riglin. Szüleim tudták bánatom okát, így a konyhába toppanva nem is értettem mitől olyan derűsek. Azt éppen nem vártam, hogy zokogjanak, de legalább egy fikarcnyi együttérzés jól jött volna ilyen borzasztó élethelyzetben.
– Hogy is van ez fiam, szóval nem adta Jani a kardot, még ki sem próbálhattad?
– De végül kipróbálni kipróbálhattam, de nem lettem sokkal boldogabb…
– Hát nézd mit hagyott itt az előbbi betolakodó!
Apám, háta mögül kivéve nyújtotta át a becsörrentett kardot. Én sírva fakadtam. Nem zokogva, nem is pityeregve, csak két oldalt folyt a könnyem. Akkor tanultam meg, abból a példából, mi is az a tényleges, igazi barátság.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
