Még ott vibrál a levegőben az az emelkedett hangulat, amit a Psalmus Hungaricus előadása alatt és után érez a hallgatóság, de főleg a kórus és az őket kísérő zenekar. A tapsorkán nem akar szűnni. A világhírű, magyar tenorista szólója sokat hozzátesz az est ünnepélyességéhez. Mindehhez fenséges keretül szolgál a székesegyház neobarokk ornamentikája. A fő hajóhoz meghitten, hívogatóan simuló hat kápolna. A karmester szerényen mutat a szólistára. Egymást kézen fogva hajolnak meg, ki tudja hányadjára, a meghatott közönség felé. Hajlong a boldog kórus is.
– Kecskeméti Vég Mihály uram akkurátusan megírta ezt a dicséretet az ötvenötödik zsoltár alapján a tizenhatodik században…és Kodály muzsikája hozzá?!… valami fenomenális! — gondolja magában András, miközben becsukja a mű partitúráját. Megigazítja egyenszmokingját, mi tagadás, melege van. A tenor szólam a közönség felől nézve a bal szélen, legfelül szorong, meglehetősen közel Szent Anna oltárához. András azonban a jobb oldalra, lefelé „kacsingat”. Az alt szólamban, új tagként énekel egy, a fején koszorúba font, szőke hajú lány. A női egyenruha telt kebleket sejtet.. Ez a hang és ez az alkat a kórista fiatalember zsánere. A fiú mélyen átéli Dávid „baráti” miatti keservét: –Milyen jó lenne, ha a magyar legalább önmagával volna barátságban! — vonja le az enyhén filozofikus és — megítélése szerint — kissé illuzórikus végkövetkeztetést egyetemi hallgató barátunk, aki éppen végzős a helyi egyetem természettudományi karán.
Ildikó már tanít az egyik zeneiskolában. Nem csak a kórusban, a városban, de az országban is új. A Felvidékről, Késmárkról érkezik. – Tehetséges lehet, ha egyből státuszt kap a zenedében. Hiába, a karnagy úrnak kitűnő a füle és az emberismerete. — morfondírozik András, ahogy kedvtelten mustrálja a kékszemű jelenséget.
Ildikó mintha megérezné az őt méregető tekintetet, visszamosolyog, felemelt jobbjával a győzelem nemzetközi jelét mutatja, majd kezét a keblére szorítja. András melle dagad a büszkeségtől. A fő hajó osztott mennyezetéről az Árpád-házi szentek jóindulatú, kegyes mosollya nyugtázzák a fiatalok tiszta hevületét. András már előre örül az újabb beszélgetésnek, de ehhez előbb át kell vedleni.
*
A kórus előtt nyílt titok, főleg a lányok – ki irigykedve, ki elismerőleg -, sugdossák a próbák szünetében: nagyon összeillő pár ez; milyen gyorsan egymásra találtak; biztos, hamarosan meglesz az esküvő is. A zene, az együtténekelés nagy kerítő!
Valóban: az ifjak sokat vannak együtt. Nagyokat sétálnak, és közben mindenről, zenéről, fizikáról jókat beszélgetnek. A csókokig is eljutnak már. Ildikó azonban mélyen vallásos, így szóba sem jön a házasság előtti „előleg” kérdése, de mindketten határozottan vágynak rá.
Most is, ahogy egymás mellett ülnek az erdei, mesterséges tó partján, magukról, olyasmikről beszélgetnek, amik a kezdtekkor természetszerűleg még nem jöhettek szóba:
— Szóval, te Késmárkon születtél, Pozsonyban tanultál, édesapáddal éltél odaát? — kérdi a fiú a hozzásimuló lányt.
— Igen. Hamar félárva lettem. Anyám ugyanis meghalt, miközben engem a világra hozott. Azt mondják odaát, nagyon hasonlítok rá.
András mélyen elgondolkodik. Furcsa dolog ez. A természet által diktált vonzódáson kívül valami más is a lány bűvkörében tartja. Valami, amit nem tud megnevezni. Egyfajta biztonságérzet, kellemes melegség a szíve táján, ami nem a testi vágyakozásból táplálkozik. Különösen a lány szeme ejti rabul. Valahol már látta ezt a tekintetet. A lány gesztusai is ismerősek.
— Ébresztő, Andris! Még itt vagyok, hohó!
— Bocsáss meg, kedves! Egy csöppet elkalandoztam — mondja mentegetőzve a fiú, majd magáról kezd beszélni:
— Ha hiszed, ha nem az én apám is a Felvidékről jött át az anyaországba, miután elvált az anyámtól. Mi Lőcsén laktunk. Az öreg ott sebészkedett a kórházban. Most ukrán orvosok teszik ugyanezt. Hja, megbolydult a világ!
— Miért váltak el a szüleid?… Ha szabad a múltadban kutakodnom.
— Szabad, persze, hogy szabad, de nem tudok kielégítő választ adni. De igazán! Tudod jól, nincs, nem lehet titkom előtted. Egy biztos: én az apámmal maradtam, mert az anyám egyszerűen eltűnt. Apám ebben az ügyben meglehetősen zárkózott. Meg nem nősült soha. Nőügyei azonban voltak. Már rossz néven ne vedd, hogy így beszélek az apámról. Nekem nagyon rosszul esett anyám elmenetele. Igyekeztem, apám szenvedését látva, szóba se hozni a dolgot. Tanultam, próbáltam a történteket mélyen a tudatalattim mögé temetni. Talán éppen ezért települtünk át Magyarországra.
Aztán kellemetlen balsejtelem keríti a fiút hatalmába. Felötlik benne, a gyerekkorából, egy matrózruhás leányarc. Kétségbeesetten kutat a régen eltemetett emlékek között. – Hová tehette apám azt az internátusi csoportképet, amelyiken maturandus lányok pózolnak a korabeli fotós masinája előtt?! Középen egy szőke, kék szemű lány. – A fiú hírtelen mozdulattal kibontakozik az ölelésből, felugrik, és szembefordul a mozdulattól megrémült tekintetű lánnyal.
— Mi az édesanyád leánykori neve? — kérdi szinte kiáltva. A tóban a békák koncertje elhallgat. A tó fölé hajló, öreg fűz, ha lehet, még szomorúbban csüngeti ágait a vízbe. Látott ő már itt sok mindent, de ilyet még nem tapasztalt.
— Jaj, de megijesztesz! — suttogja a lány, miközben ő is megérez a fiú testbeszédéből valami szörnyűséget — Szepessy Ildikónak hívták. Miért?!
— Miért? — rogyik le a fiú a lány mellé a padra. Két kezébe temeti az arcát. Szégyelli, hogy könnyezik. Hangtalanul rázkódik a válla. Majd lassanként elcsitul a rázkódás a lány kedvesen megnyugtató simogatása nyomán. Reszkető kézzel veszi elő a személyi igazolványát, a második oldalra lapoz, és odaadja az okmányt az elsápadó lánynak, akinek kiesik a kezéből az okmány, teste megroggyan. Nehezen lélegzik. A fiú aggódni kezd.
— Jól vagy, szerelmem? — észre sem veszi, most hagyta el ez a szó először az ajkát. Sokáig nem jön válasz, majd szinte egyszerre mondják:
— Mi bizony szerencsétlen féltestvérek vagyunk…
— Nem lehetnének gyerekeink — teszi hozzá Ildikó.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.06. @ 14:26 :: Csillag Endre
