Hatalmas zümmögés, zúgás csalta ki a hátsó udvarba. Aranyló pontok röpködtek a levegőben. Sok ezer aranyló méh röpködött az udvar felett. Olyan nagy volt a zúgás, hogy alig értették egymás szavát, mert amikor észrevette a rajzást, hívta férjét, és ketten gyönyörködtek a nem mindennapi eseményben.
Egyre ritkább látvány, rajzó méheket látni. Úgy érezték, valami izgató, ősi energiahullám sodrába kerültek. A vadon, az ősök hívó szava, vagy valami furcsa zsongás? Rajzás, kirajzás. Ez a szó felvette a méhek hanghullámát, és velük maradt, míg kívül kerültek téren és időn.
A levegő jó, tiszta. Egy magaslaton álltak, palaszürke sziklák és nagylevelű páfrányok között. Az volt az érzésük, hogy egy hatalmas sziklakert foglyai, vagy vendégei. Itt a füvek is hatalmasak voltak.
— Nézd, ez a mai palka őse. Most úgy hívják „vízipálma”. Látod, itt dárdanyél vastagságú, ebben a korban minden olyan hatalmas, de még alig vannak fák. — Mondta az asszony.
— Én nem látok fát! Csak ezt a sok nagy gazt.
— Nézz arra, ahol csillámlik a víz, ott van fa, és ha még nem feledtem el, amit tanultam, páfrányfenyőnek (Ginkó ginkó-nak) kell lennie, tudtad, hogy az a legősibb fa az egész földön?
— Igen, valamit én is hallottam, annak ellenére, hogy reál vagyok.
Magasan a fejük felett óriás madarak köröztek. Nem ismerték fel, milyen madarak, de hatalmas volt szárnyaik fesztávolsága. Égzengésnek beillő bömbölés riasztotta meg a kert vendégeit. Egymásra néztek. Megszólalni egyikük sem akart, nem mert. Tanácstalanok voltak. Egy nagy páfránylevél takarásában, egymást átölelve, görnyedten figyeltek!
Pár perc múlva csörtetés és hangos szuszogás hallatszott. Tőlük talán húsz méterre, ahol ritkábbak voltak a sziklák, egy hatalmas, barna, foszló bundás, óriás agyarú mamut csörtetett szaporán.
— Nézd! Mekkora!
— Félelmetes! De hol vagyunk? Nekünk a hátsó kertbe kellene lennünk, és nézni a rajzó méheket.
— Szerintem ugyanott vagyunk, csak pármillió évvel korábban. Időhurokba kerültünk. Nézd! Ez a pala olyan, mint nálunk a kilúgozott talaj. Ez a mi hátsó udvarunk, csak itt még nincsenek szomszédaink.
— Én nem bánnám, ha lennének, és egyáltalán hogy kerülünk haza?
— Gyere, keressük meg a méheket, ők vezetnek ki az időhurokból! Szükségünk van a hangjukra.
— A zümmögéssel kerülünk haza?
— Ha azzal jöttünk, azzal is kell visszajutni, az nyitja a hurkon a kaput.
— Te hiszel benne?
— Hiszek, nem hiszek, ha az volt a belépőnk, azzal is kell távoznunk. Maradj nyugodtan, és sikerül. Figyelj, ha meghallod a hangjukat, hamar hazakerülünk.
— Mert én mindig bedőlök neked, nem kellett volna kimennem, lesni a méheket.
— Nem kellett volna, és akkor egyedül lennék itt, tudod, akkor nem is keresném meg a méheket. Már élnek emberek, keresnék egy jóvágású ősember férjet magamnak, megtanítanám mindenre, amit tudok, és vissza se mennék, mert te olyan borzasztó vagy, mint egy ősember.
Egymásra néztek, pajkosan összenevettek, és egymást átölelve lépkedtek a mamut csapása felé.
Mivel leírtam a méhek történetét, hazajutottunk. Így nem kellett egy új ősemberrel leélni hátralevő életem, pár millió évvel ezelőtt.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.03. @ 20:17 :: Győri Irén