Telnek a napok,
az időszirmok kusza
mutatója forog.
Borul a felleg,
sárdagonyázó
leplet hord az ég,
nem kopik le róla
olyan könnyen,
mint a vakolatról
a mész.
Kósza fénycsóvák
keringőre kérnek
kapros kovászt.
Visszatértem,
mégis egyhelyben
toporgunk;
én és a Nap.
Mintha elvesztettem
volna temérdek időt,
mit itt töltöttem,
sok éve máshol járok.
Ne kérdezd, hol,
nem ismerős.
Minerva udvar,
bekötő út,
napraforgó.
Előző életemben
belőletek merítettem
erőt.
Elszáradt levelekből
a föld lágy takarót
bélel.
Aranysárga sugár
csak nappal
tart életben.
Ahogy sötétedik,
úgy borulok magamba,
újra napot remélve;
ugyanabban a balatoni
kertben, ahol önmagam
felé zümmögött
az akaratlan akarat.
Ott nem ordítanak,
ha visszarettenek magamtól.
A körtefára dőlök,
és összecsuklom,
eszméletlen.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.11. @ 20:35 :: Horváth Nóra
