Az ősz a kedvenc évszakom!
Mert mindig csak jót hozott!
Gyerekkoromban csak azt!
Új ruhákat, jó szagú könyveket, füzeteket, színes ceruzákat.
És a hazaköltözést!
Szeptemberben a dinnyésfalvakban megváltozott az élet. Autók csapták fel a port az utakon; a dinnyések érkeztek haza. Ki az ország legtávolabbi részéről, ki csak a szomszédos községből.
Néhány család akadt csak, akik ilyen-olyan okok miatt ideiglenesen vagy végleg idegenben vagy — ahogy ők mondták — dinnyésségben maradtak.
Igen, a szeptember a hazaköltözés hónapja. A gyerekek még jártak ott egy-két hetet iskolába, aztán kikérték az eltávozási papírt.
Az őszi pakolás könnyedebben ment, mint a tavaszi, hiszen a nagy munkán túl voltak, és már tudták, mennyiért dolgoztak. (A dinnyések gazdagságáról mindenfélét beszéltek. Valóban, sokuknak volt mit a tejbe aprítani, de olyanok is akadtak, akik a szűkösnél is szűkösebben éltek egy rosszul sikerült nyár után.)
Az őszi rakomány valamivel nagyobb lett, mint a tavaszi, hiszen volt már disznócska is, egy vagy kettő, több szárnyas állat, és hely kellett az otthonra szánt dinnyének, a megspórolt tüzelőnek, a háztájiban termett kukoricának.
Elérkezett az a nap is, melyet ugyanannyira vártak, mint a tavaszit ─ a költözés napja. Ezen a reggelen mindenki korán ébredt, hiszen a felnőtteknek még el kellett végezniük egy-két dolgot, a gyerekek pedig az utazásra készülődtek nagy izgalommal.
Amikor minden felraktak az autóra, tekintetükkel búcsút intettek a tájnak, aztán az asszony és a kisebb gyerekek a sofőr mellé ültek, a dinnyésember pedig a nagyobbakkal a csomagok között keresett kényelmes helyet. Ha az idő is kedvezett, egy vidám utazás következett.
Falujukba érve, kíváncsian nézegettek jobbra-balra, melyik porta „él” már, hová érkeztek meg a tulajdonosok.
A saját házuknál izgatottan járták körbe a gazzal felvert udvart, aztán kezdődhetett a lepakolás. Amikor az autó elment, már nyugodtabban lehetett szétnézni, birtokba venni ismét a házat, a kertet.
Lassan a helyére került minden. A beszélgetésekbe pedig észrevétlenül belopózott a „majd jövőre”… Így csináljuk… az lesz… többet ültetünk stb.
Talán még nem is tudatos volt ez a tervezgetés.
Október közepére benépesedtek a porták, izgatott nyüzsgés volt faluszerte.
Ismerősök, rokonok üdvözölték egymást fél éves távollét után, majd az első kérdés ilyenkor: „Na, volt-e jó nyaratok?” De ezt valójában kérdezni sem kellett, hiszen látszott az emberek tartásán, kinek mennyi pénz van a bukszájában.
Hogy nyugodtan néz-e a tél elébe.
Mégsem annyira a bevételtől függött, kinek hogyan alakult az élete ősztől tavaszig. Voltak, akik sok pénzzel a zsebükben sem őrizték a feleségük szoknyáját, nem is a kocsmában töltötték az idejüket, hanem idénymunkásként dolgoztak Hatvanban, a Konzerv- vagy Cukorgyárban, míg mások, minden körülmények között a „pihenést” választották. A nyárra magára hagyott porta, amúgy elég sok foglalatosságot kínált, de egyéb elintéznivalók is akadtak.
Mint például a „helykeresés”…
Vége
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
