Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy érdekelhet–e bárkit is az a vénséges vénember, aki most felbukkant az emlékezetemből, akinek a nevén kívül semmit nem tudok.
Gyakran hallottam otthon emlegetni, de nem emlékszem milyen vonatkozásban. Csak a neve cseng vissza a múltból.
Kicsi lány lehettem, talán ötesztendős sem voltam még, amikor vasárnap délelőtt mentünk az istentiszteletre. Járda nem volt ebben az utcában sem, és ezen a száraz vasárnap délelőttön a cipőnk alatt felporlott az út. Megálltunk egy ház előtt, mert azt mondta a nevelőapám: Várjuk meg az öreg Résit! Megálltunk, és én végre nagyon alaposan megnéztem magamnak az épületet.
Merthogy már máskor is felkeltette az érdeklődésemet, korábban is megbámultam, mert ilyen, vagy ehhez hasonló eddig még nem akadt az utamba.
Egyetlen épület volt a soron egészen a templomig, amelyik beljebb épült a többinél. Nem sokkal, talán egy méterrel. Hófehérre meszelt fala csak az aljánál váltott színt. Ott lenn, a talpától felfelé talán húsz centivel sötét feketefölddel volt színezve. De ez teljesen mindegy volt, mert úgysem látszott. Én most alaposan megnéztem magamnak. A ház fala előtt méter formán, a többi ház vonaláig kiugrott egy simára döngölt aljú „sétáló”. Ezt a semmire nem való részt elkerítették egy alacsony deszkakerítéssel, s a deszkák mindegyikén felül egy cakk, középen egy–egy szívforma kifaragásán világlott át a fehér fal. Gyerekeszemmel képtelen voltam felfogni, minek az a kiugró, ahova soha nem jár ki senki, nem is férne el ott, mert felnőtt termetre különösen alkalmatlan, de még gyereknek sem kívánatos. Ja, és az ablak! Ezt sem szabad feledni!
Ablak is volt ezen az igen alacsony nádfedeles házon. Nem is akármilyen. Egyetlen ablak a ház bal felé eső falán. Nem középen, hanem oldalirányban. Egyetlen, és apró. Az egész nem lehetett nagyobb két férfitenyérnél. Később láttam, hogy a szoba udvar felőli falán is volt egy pontosan ilyen nagyságú ablak. Hát ezeken aztán nem jöhetett be a hideg télen! De a fény sem nyáron.
Amíg ott nézelődtem, képzeletem csodát művelt velem. Megjelent előttem a kiugrón egy túldíszített öltözetű pár, akik egy rózsaszínű szív előtt álltak, és mosolyogva integettek felém. Mézeskalács pár, mézeskalács szívháttérrel, mézeskalács habcsókkal.
Mire jól kiszórakoztam magam, kilépett, pontosabban kimászott a kapun egy öreg–öreg ember. A kilincsbe kapaszkodva a kapuval szembe fordult, és hátrafelé tolva a lábait, görbe botjára támaszkodva lemászott az amúgy alacsony küszöbről.
— Jó napot bátyámuram! Kell–e segítség? — Lépett mellé az én nevelőapám, a továbbiakban apu.
— Adjon az Isten Sándor öcsém! Még ki tudok jönni egyedül a kapun. Csak attól tartok, nem sokáig. Elfogy a levegő a mellyemből.
Olyan kicsi volt, hogy nem sokkal nőtt túl rajtam. A feje csaknem megközelítette az enyémet. A háta a görbe botját formázta. Lassan ment, nehezen szedte a levegőt, és gyerek–magam számára nevetséges volt, ahogy az én rajongott nevelőapám a százkilencven centijével ballagott mellette. Hosszú lépteit lassúra vette, és intett nekünk, hogy menjünk előre.
* *
Rég kiment a fejemből az egész történet, de idő után feltűnt, hogy az én nevelőapám rendszeresen megy az öreg Rési háza felé délidőben. Esténként is. Megesett, hogy meleg vizet vitt kannában. Nem kérdeztem, mért teszi. Kis gyermeket az ilyen dolgok nem érdeklik. Ma már tudom, hogy ahogy fogyott az öreg Rési mellyéből a levegő, úgy szorult segítségre. Ő járt hozzá befűteni a kemencét reggelente, ha kellett este is. Felváltva, más szomszédokkal. A meleg vízzel mosdatta, majd hazahozta a „váltást”, a levetett fehérneműt.
Ekkor már hosszú évek óta élt egyedül az öreg Rési. Olyan régen volt, hogy asszony nem élt a háznál, hogy mindenki elfelejtette mellőle. Segítői sem tudták már, milyen volt az öregasszony. Bizonyára kicsi, hajlott, nagy fekete kendőben, mint minden más öregasszony. Ezekre már nem szokás odanézni. Ezért sem tudja senki, hogyan nézett ki. Az is lehet, hogy már ő sem.
Nem is emlegette, de ha gondolt is rá magában, már csak azt a fiatal nőt láthatta, aki előtte, vagy mellette hajlongott kinn a földeken. Szaporán szedte a markot, rakta kévékbe. Vagy az udvarban, amint ellátja az aprójószágot. Vagy amint elébe rakja az étket.
De melyikre gondolt vajon? Mert kettő volt. Két asszony. Igaz, hogy csak az egyik öregedett meg mellette. Az első elment fiatalon vérmérgezésben. Felsértette valamivel a lábát, bele is halt.
A másik megvénült, majd megbetegedett, és itt hagyta őt. Ahogy telt az idő, egyre inkább feledte az időskori képét, s csak a fiatal arc, fiatal termet maradt meg emlékezetében. Aztán lassan összemosódott a kettő. Így nem sérthette egyik emlékét sem. Úgy emlékezett, azt mondta neki: Manna. Az Éden tápláló eledelére gondolt, mikor elnevezte. Meg csinos is volt mindkettő, hajlékony, nevetős. S ami a legfontosabb; dolgos. Ők voltak az előmunkások a summában. Ketten. Szép emberpár, magas, sudár, erős, kéz a kézben. Minden elmúlik, de az első megmaradt fiatalnak. Aztán a második is.
Egyiktől sem maradt gyereke, nem is számíthatott senki segítségére. S lám, mégis álltak mellé nála jóval fiatalabb emberek, akik nem hagyták magára öregségében.
* * *
Nem emlékszem, mennyi idő telt el, arra figyeltem fel, hogy azt mondja valaki a környezetemben, meghalt az öreg Rési. Az én nevelőapám fehér inget, sötét ruhát öltött magára, engem kézen fogott, és mentünk őrizni a halottat. Ahogy illik.
Ekkoriban még nem voltak ravatalozók a temetőben, háznál „terítették ki” a halottat a nagyházban. Abban, amelyiket nem lakták, csak talán erre a célra tartogatták. Sok hímzett végű párna magasra tornyozva az ágyakon a szoba két hosszanti oldalán. Abba az egyablakos szobába mentünk, ahol már voltak ünnepi öltözékben idősebb férfiak, akik közül mindig elment az, aki a legrégebben érkezett. Hazament ellátni az állatokat, elvégezni azokat a munkákat, melyeket nem lehetett halasztani: Kialmozni az állatok alól, új almot szórni, fejni. Majd visszajön ismét, mert a halottat „virrasztani” kell. Nem lenne illendő magára hagyni. Rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek addig kell körülvenni, őrizni, emlékezni élete egyes eseményeire, amíg meg nem érkezik a szertartásra a pap. Akkor kiviszik az udvarra a már leszögezett koporsót, onnan búcsúztatja el igazán, majd kikísérik mind a temetőbe, ahol a rokonok fiatalabbjai húzzák rá a földet sírba tétel után.
Az, hogy engem odavittek, mindenki számára természetesnek számított. A halál hozzátartozik az élethez, s a gyereknek meg kell ezt tanulni idejekorán. Így aztán bátran mentem közelebb a koporsóhoz, melyben egy öreg bácsi feküdt imára kulcsolt kézzel, mozdulatlanul, aki nagyon hasonlított az öreg Résihez. Főleg az arca volt számomra ismerős, de idegen. Eltűnt róla az a kis huncutkás mosoly, amely jellemezte. Meg is kérdeztem: Miért ilyen? — Mert megboldogult — mondták.
Nem tudtam magamban eldönteni mi az a megboldogulás, de ha így néz ki, aki boldogul, akkor nagyon unalmas, és semmiként nem kellemes esemény.
Pislogott a petróleumlámpa fénye a sublót sarkán. Az alatt feküdt a halott kinyújtóztatva, feje az ablak irányában, lába az ajtó felé. Két oldalán a fal mellett a rengeteg ágynemű, azok előtt mindkét oldalon székek, egymás mellé állítva a virrasztó férfiaknak. Gondolom, ha asszony lett volna kiterítve, akkor a nőrokonok vették volna körül.
Engem is leültettek kis időre, egy székre, de én nem tudtam egyhelyben megmaradni, mindenre felmásztam, a lócára, a kemencepadkára, feltérdeltem egy székre, melyről behajoltam az udvari ablakmélyedésbe, mert az aztán igazán mély volt. Csak az udvar körvonalait láttam, mert már kinn is sötétedett. Közben pedig mindent hallottam, ami a szobában elhangzott. Az ott levők az öreg Résiről emlékeztek.
— Azt mondta Perzsi nénémasszony, hogy szép szál ember volt a maga korában a Rési Bálint. Meg is nézte akkoriban magának minden asszonyszemély. Egyenes derékkal, kívül–belül a kemény fajtából. Ekként emlékezett róla. Azt is mondta, hogy minden munkában megállta a helyét, de segített is mindig másokon. Ennél különbet már nem mondhat róla más.
Csak hallgattam ott az ablakmélyedésben, s elképzeltem azt a Rési Bálintot, akiről az a Pörzse valaki beszélt. Lehet, hogy nem is igaz, csak azért mondják róla, mert megboldogult. Ez a picike ember volt szép szál ember? Ha ez igaz, mi csúfította el, mitől lett görbe, ráncos és kicsi? És mitől olyan sárga és merev ott a koporsóban? Ezt meg kell beszélnem otthon a felnőttekkel.
— Nekem meg úgy emlegette anyámasszony, hogy szerelmes jó embere volt az asszonyának. Igaz, hogy keményen dolgoztak együtt kinti munkákon, de otthon nagyon kezessé vált. Mindenben az asszony volt az úr. Meg is tett neki mindent. Még a szárnyast is felpucolta.
— Meg azt is említette, hogy híres nagy táncos volt. Lakodalmakban, szüretkor mindenki odagyűlt, ahol ő kedvre derült.
Az emlékező elhallgatott, én meg — mint egy mesét —, tovább szőttem magamban a történetet. Láttam, amint a vidám Rési Bálint fényes csizmába öltözve táncol az eperfa alatt, kezében lóbál egy félig kopasz kacsát. Lóg a feje a kacsának, ott, ahol elvágták a nyakánál. Aztán a csizma már magában, tormabokrok, kaporszálak között ugrál, előtte pedig egy pár piros papucs ropja a táncot. Jót mulattam a magam teremtette képeken.
— Lám, csak emlékeznek az emberek. Azt mondják, a második asszony is takaros, dolgos menyecske volt. Ő varrta azt a rengeteg párnát ott az ágyakon. De még másoknak is varrt. Meg szőtt nagyon szép mintákat. Fiatal árva lányként került a házhoz, igyekezett nagyon kedvibe járni az urának… de gyereke ennek se lett tőle. Aztán ahogy öregedett, úgy lett egyre betegebb. Úgy mondják, hogy az öreg Rési nagyon szépen elápolta az ő asszonyát. Most pedig, lám, ő is elment.
Aha, tehát volt itt egy másik szép fiatal néni is, aki a párnákat hímezte. Azon a sublóton is különösen szép szőttest látok, ami a koporsó végében simul a falhoz. A kis faragott billegő tükör most el van takarva fekete kendővel. Ilyenkor minden tükör le van feketítve. Még az a nagy is, amelyben nézegethette magát az a fiatal csinos nő egykor. És ő pontosan ugyanúgy megöregedett, mint az öreg Rési. Aztán meggörbült, és megboldogult. Meg kell kérnem aput, hogy mondjon el mindent, az öregedésről, meg a boldogulásról is, mert meg kell értenem.
— Mindenkire ez a sors vár. Rám is, rád is, öcsém. Az élet véges.
Ezt Rési Szilveszter mondta. Azután odafordult apuhoz:
— Gondolom, mindjárt hazaviszi bátyámuram a lánykát, mert ezt már le kellene tenni. Én is elmennék magukkal. Majd jön helyettem a két fiam virrasztani. Mielőtt elmennék, elénekelném neki a kilencvenedik zsoltárt. Mondja már velem, aki itt van, ne egyedül énekeljem: Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram…
Csendesen, szépen énekeltek, mintha templomban lennének. Csak az orgona hangja hiányzott.
* *
Nem jártam arra évtizedek óta, mely gyermekkori élményeim gyűjtőhelye volt. Gyanítom, hogy ma már járda vezet a templomig, s tovább. Az utca képe is átalakulhatott, úgy vélem, nagyobb házak épültek a régiek helyett. Fájlalom, hogy eltávoztak az élők közül, akik egykor virrasztották az öreg Résit. Akik igazolhatnák az általam megélteket. Felnőttként megokosodván, tudom, hogy létünk valahonnan a semmiből indul, s vissza is tér oda, ahonnan indult. Mindkettő ismeretlen. A kettő között megfigyelhető az állandó változás, előbb gyönyörködtető, később kevésbé szemet vidító folyamat, hogy elkövetkezzék a megboldogulás stádiuma. Már nem aggódom, hogy nem értem, ami körülöttem történik. Ezzel szemben őszintén félek, hogy feledésbe merült az a megrendítően szép hagyomány, ahogyan az élők fejet hajtottak az élet előtt, ha elhagyta porhüvelyét. Miként az is elmúlhatott, ahogyan kötelezőnek tartották magukra nézve az elesettek, az idősek védelmét, ahogyan tisztelték és megkönnyítették az idősek, a védtelenek, a magányosok mindennapjait. Ahogyan megadták a végtisztességet az elhunytnak virrasztásban, halott látásban, emlékezésben.
Álljunk meg egy pillanatra, s gondoljunk azokra, akik még megélték, mert természetesnek tartották a tisztelet, a segítés és a kegyelet hagyományait. Előttünk számtalan öreg Rési élt…
Berettyóújfalu. 2012–06–20
Legutóbbi módosítás: 2012.06.22. @ 09:53 :: Kertész Éva
