Tegnap nagy-nagy bánat ért,
s elfogott a szomorúság.
Nem a torkom fojtogatta,
ahogyan ezt ilyenkor szokta,
hanem a lelkembe vésett
skarlátbetűt…
Felhívtalak volna, mert tudtam,
egyedül Te értenéd meg,
honnan jött ez a bélyeg,
s miért ragadt a szívemre
koszorúereket sem kímélve
még ma is letéphetetlenül…
Tegnap elfogott a szomorúság,
akkora szégyenfoltos bánat ért,
és felhívtalak volna,
hogy adj tanácsot, mondd el,
Te miként látod ezt a
gyökerestől kitépett világot,
hol növekszik majd benne a virág,
ha táptalaja mindig a másé,
s emberek élnek egymás mellett,
de nem egymásért, hanem
a maguk javáért, és álljt
parancsoltam magamnak…
Hogy miért?
Mert ezt a sóhajt csak Te értenéd,
s ettől pedig még rosszabb lehetne
a múlt is, mi megmásíthatatlanul
akkor is a lábunk alatt heverne,
ha szavaink erejével vállvetve
mindig is egyek voltunk
ebben a kínkeserves életben,
ahol a boldogságot csak a szomorúsággal
árulja a Sors, s még azt is eldönti,
melyikhez van jogod,
s ha ügyes kezű illuzionistaként
elhiteted magaddal és a világgal,
hogy nincsenek korlátok, akkor
sincs alattad trapéz,
pedig fentről nagyot esni
ma is életveszély.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.28. @ 22:27 :: M. Fehérvári Judit