Futótűzként terjedt el, hogy az új főmolnár megérkezett, meg hogy a malomban megszűnt a munkás-paraszt hatalom jóvoltából született népi ellenőrzés — azaz Drávai Bözse néni nem ül be többé reggelenként az irodába, hogy árgus szemeitől kísérve rendben menjenek a dolgok, be ne furakodjon holmi kapitalista kulákféle szabotálás, baj nélkül őröljék a gabonát. Roppant komoly feladatát nem végezhette más, hiszen a munkás-paraszt hatalom kiválasztottja lett ő! Márpedig a tisztség kötelez.
Eddig a munkásokkal együtt érkezett, félünneplő bőszoknyája a délutániból való, nem selyem, bársony, misére tartogatott, hanem karton, „föstő”, vagy „pargit”, de az újabbakból, amit egy kis pletykára, a ház előtti kispadra kiülve illett viselni a vasárnapi ebéd után. Kontyán aprómintás delén fejkendő — az is a szebbekből kiválasztva —, karján kis piaci kosárban a kötése… Elvégre nem tétlenkedhetett az üres percekben sem, a sok dolgos férfi még megszólná! Minden bejövő és kimenő fogat tartalmát megvizsgálta, minden további mozzanatnál megjelent és úgy tett, mint aki érti a folyamatokat, aztán beült az ablak mögé, ott csattogtatta a kötőtűit. Még összenevetni se merészeltek a háta mögött, mert igencsak kardos menyecske hírében állt.
No, ennek is vége lett, túllépte a „fejlődés”. Jött helyébe az ÁVH, titkosabban, de sokkal fenyegetőbben.
Egy év se kellett hozzá, azt is tudta mindenki, hogy bár Gálfi Istvánt a főnökségbe helyezték, mert biztos érti a dolgát, azért mégiscsak megfigyelik ám, hiszen — mint tudjuk — kutyából nem lesz szalonna, ő pedig egy kulákcsemete a javából! Tudott a megfigyelésről ő maga is, de ez egyáltalán nem akadályozta abban, hogy megkeresse, és hamarosan észrevétlenül kiaknázza a maga számára hasznos „lehetőségeket”, hiszen mással is tisztában volt: Ezeket az embereket csupán az új világ emelte fel, minden észbeli adottság nélkül. Fejük felett vígan, fütyörészve táncolt a csavaros, fityiszt mutató, nemesnek épp ezért nem mondható fensőbbsége, vígan kijátszani őket tiszta öröm. Korpával, finomliszttel és mindennel üzletelt. A beszolgáltatások, padlássöprések idején ez még veszélyesebb manőver volt, mint egyébként, de Gálfit annál jobban feltüzelte a kihívás.
— Pista, én félek, ennek rossz vége lesz! El akarod vitetni magad? — aggódott Annuska.
— Ugyan már! Ezek olyan ostobák, könnyedén túljárok az eszükön, mint mindenki másén is… Mindet lekenyereztem, a zsebemben vannak — hencegett, miközben lefekvés előtt mégegyszer jól meghúzta a kredenc mellett ajánlkozó demizsont.
— Fuj, ezt is elküldöm a fenébe — fanyalgott —, már megint a savanyú lőréből hozott! Jó volna már megegyezni azzal a gazdával… hogy is hívják… Béndekkel, akkor ő is nekem hordaná ide a borát. Azt mondják az a legjobbat termő völgy, ahol a szölleje van. — És amint székre dobálta a ruháit, máris hátat fordított a világnak, aztán percek múlva horkolásától rezgett az ablakok üvege.
A kislányok megszokták ezeket a zajos éjszakákat, békésen aludtak. Anna ült a tükör előtt, fényes haját fésülte. Már rég nem érdekelte a töménytelen ajándék lőre, az meg éppen jól jött, hogy Pista a demizsonnal csókolódzik inkább. Undorodott az áporodott szagától, a többiről nem is beszélve. Alig hitte, hogy mindez nem csak rossz álom, ami kialakult körülötte. Megalkudott. Békében élt egy érintetlen álomképpel a lelke rejtekén. Semmit nem hallott Déneskéről, nem is akart érdeklődni és vigyázott, hogy róla se juthasson el hozzá hír. Hárította az emlékezést, így maradhatott érintetlen kincs, ami régen történt.
Mikor első levelét megírta innét Marának, kiderült, ez az a falu, amiről írt, és Zsófia asszony a nénikéje, akivel a család régen megszakította a kapcsolatot, mert nem egészen tartották illendőnek azt, ahogy nő létére a kétes vendéglátói életformát folytatta. A múlt elmúlt, a csárda már nem is létezik, a vele járó kemény férfitársaság eltűnt mellőle a semmibe. A nagynéni manapság egy — minden gazdagságából kiforgatott —, elvirágzott szépségű, magányos rokon.
Mivel Annuskát ez a valaha gazdag porta fogadta be, jónak látta Mara most felfrissíteni a rokonságot a nénikével. Hozzájuk készül — írta —, hosszabb időre.
Halványan célozgatott leveleiben, hogy a házassága nem igazán sikerült.
A nagy szerelem, a délceg férj miért nem volt elég… vajon miért nem? — tűnődött Anna, aztán eljönni látszott az idő, hogy találkozhatnak, biztosan többet elmond, mint a szűkszavú, papírra rótt üzeneteiben.
Anna szíve megmelegedett, ahogy felidézte a régi barátságukat. Minden érzelmét a kislányai felé fordította eddig, mindenki mást kizárt, és szíve megkérgesedett. Ha Mara a közelében lesz, talán a megfagyott lelke is felengedhet. Szembenézhet önmagával is, hogy mit is tett a saját életével…
* // *
Pista a falu szemében egyre tekintélyesebb lett, inkább tartottak tőle, mint kedvelték, és ettől egyre önteltebbé, magabiztosabbá vált. Lovas-kocsival vitte nejét a huszonöt kilométerre lévő járási székhelyre, ahol cseresznyefából rendelt a műbútorasztalosnál olyan hálószoba berendezést, amilyen másnak nem lehetett a községben (hiszen szegény itt mindenki, mint a templom egere), hát legyen az ő asszonyának. „Egy feleségnek mindent meg kell adni, akkor béke van a házban” — hangoztatta dölyfösen.
Annuskát szerették.
Piacon, boltban, az áru elejét adták neki, kedves Annuskának szólították a nők is, mert szerényen viselkedett, pedig utcán és mindenütt folyton magán érezte a férfiak tekintetét.
— Csókolom a kis kacsóját — köszöntötte a gyógyszerész, és bekiáltott a feleségének. — Gyere Vica, itt van a szép molnárné, akit okvetlenül látni akartál!
— Ó, de régen szeretnélek már megismerni! Regéltek a szépségedről, kedvességedről. Be kell jönnöd hozzám egy pillanatra! — nyájaskodott Vica asszony.
Beszélgettek mindenről, Vica asszonytól azt is megtudta, itt nagy társasági élet volt azelőtt, de ennek vége, senki se akarja igazolni a rásütött osztályidegenségét.
— Ó, mennyire sajnálom, hogy nem jöhetünk össze egy-egy este, te lennél a vendégségek lelke… De tudod —közelebb hajolva súgta —, jobb, nem felhívni magunkra az új… szóval ezeknek az elvtársaknak a figyelmét! — intett a külvilág felé. — Érted, ugye?
Aztán egy félórás diskurzus után hatalmas, cserepes kála virággal lépegethetett haza az asszonyka. Ajándékba kapta a patikusné híresen ápolt üvegház-verandáján megcsodált szobanövények közül. Otthon az utcai ablakba helyezte féltő gonddal…
* // *
Az egykori tulajdonosnő kitaposott posztópapucsban csoszogott be. Rengő melleit úgy tolta maga előtt, mintha a jobb napokat látott, félregombolt selyemblúzában két jókora vizes-ballont rejtegetne. Kissé elhanyagolt külseje ellenére szembetűnő volt, mennyire különbözik a falusi asszonyoktól. Ő — az egykori ”Szépasszony kocsmája” névadója, úrnője — büszkén parancsolhatott, amíg nem jött az államosítás, és már a rangos fogadó nem jelentett előnyt, sőt! A szépség pedig múlandó, a veszteségekkel jól meg is siettetve. Abból a szépségből maradtak nyomok, a tiszteletből is kijárt még neki valamennyi, csak az idő, és vele a fiatalság, no, meg a jólét szállt el. Zsófiának nosztalgikus gondolatai támadtak Annus láttán.
— Ilyen voltam harminc évesen, és akkor milyen jó volt élni! — sóhajtott, jóindulattal nézegette és eldöntötte, hogy mindenben a segítségére lesz.
A lakást azok az ügyes asszonyok tényleg patyolat tisztára meszelték, az évtizedes vastag olajozást acélforgáccsal dörzsölték fel a padlóról, a réseibe leszivárgott fekete kenőanyagtól márványos erezés maradt a deszkán, de felületét erős lúggal súrolták tisztára. A régi söntést konyhának rendezték be, innét két szoba nyílt, de csak az egyiket, a valamikori különtermet kapták meg, a másik, kisebb helyiség ajtaja elé állították a kredencet. Hanem az utcára néző, dupla ablakszárnyak közé rögzített kisújnyi vasrácsok nagyon zavarták a fiatalasszonyt.
— Kérhetnék valamit? — kockáztatta meg Annus, érzékelve a jóindulatot.
— Ha nem lehetetlent, persze, hogy kérhet — nevetett jóízűt Zsófia, hatalmas mellét erős hullámzásba hozva.
— Ezek az ablakrácsok börtön benyomását keltik…
— Ne is folytassa. Nekem csak haszonélvezeti jogom van, nem az enyém már ez a kóceráj, de nyugodtan kiszereltetheti — intett, és már el is csoszogott.
A családias szeretetében sütkérező Kiss nénire pedig bármikor rábízhatta a lánykáit, elégnek bizonyult egy szelet kuglóf, egy csésze tejeskávé, vagy pohárka likőr, és hozzá a kedves szó, cserébe egész délután vigyázott rájuk. Amellett mindenkit ismert, mindent tudott, mindenről kiokosította Annát.
— Tessék elképzelni, a szembeszomszédék padlását nemrégen lesöpörték. A testvérének hentesboltja és hizlaldája van Csillaghegyen, itt összevásárolt sok csöves-kukoricát, azt tartották ott, de szemesen akarták Pestre szállítani, hát a morzsolót felvitték a padlásra… — hadarta súgva. — Mit tetszik képzelni, Annuska kérem, éppen erre sétált egy besúgó ávéhás (vagy hogy is híjják), meghallotta, mert nagyon hangos ám az a morzsológép. Ez a szegény Váradi úr meg hiába mondogatta, hogy nem feketézik, hanem ezt a testvére engedéllyel vásárolta, mivel a fővárosnak hizlalna belőle levágásra malacokat, mert hentes, tetszik tudni… Mindet elvitték, Annuska kérem! Még le is söpörték, hogy csak a csuta halom maradt, és meg is fenyegették, ha nem marad csendben, elviszi a fekete autó. Mit mondhat most ez a szegény ember a testvérének, Annuska kérem?
Anna összeszorult szívvel gondolt a fiatalasszonyra ott a szemközti házban. Eddig is tudta, mások rosszabbul élnek, mint ő, nem is akart jobban belegondolni, hogy nem igazán tiszta az az üzlet, aminek köszönheti a mostani könnyebb életét… Ajándékok… feketén szerzett pénzek…
— Annuska kérem, véletlenül hallottam, hogy Gálfi úr elégedetlen az ajándék borok minőségével. Úgy gondolom, Annuska kérem, megengedhetnék maguknak, hogy kibéreljék a Zsófia elhanyagolt szőlőjét. Arra az a buta téeszcsé fütyül, pedig abban olyan bor teremne, mint a nektár.
— Aztán ki kapálná meg?
— Megvannak még Zsófia jóemberei, csak beszélni nem szabad róla, Annuska kérem! Azok boldogan elkapálgatnának a Rác-vőgyben…
Elgondolkodva nézte ezt a ravaszkás mosolyt, amitől a szarkalábak megtöbbszöröződtek Tera néni arcán.
„Igaza lehet. Akkor nem az idehordott mérgező lőrékre pocsékolódna el a sok sötét úton tett szívesség” — gondolta, hangosan pedig ennyit mondott: — Megmondom az uramnak, Tera néni.
Tudta, hogy hallgatnia kell erre a száraz öregasszonyra, huncut mosolya mögött sok hasznos tudást rejtegethet. Azt is tőle tanulta, hogy legalább egy darab vágási engedély nélkül (többet úgyse adnak) nem tanácsos disznóvágásba kezdeni, de gyors munkával kettőt is be tudnak darálni az ellenőrzésig. A meghagyott négy hátsó sonkát meg úgy kell a füstre akasztani, hogy kettő takarásában a másik kettőről ne látsszon jól, hogy az a disznó elejiből, vagy hátuljából származik. A leölt hízó után pedig kár a legszebb zsírt beszolgáltatni, helyette a bélhájat kell alaposan kiáztatni, bepácolni vöröshagymával, aztán jól kiszellőztetve kisütni, majd a zsírban néhány szelet pirítóst készíteni (megeszi azt a kutya, még meg is örül neki)… a kenyér magába szedi a még benne maradt, vegyes ízeket, rossz szagokat.
— Mindenki így csinálja, Annuska kérem! A legfinnyásabb átvevő venné csak észre a szag maradékát, de az nem minálunk gyűjti a „beadást”. Ezek meg se érzik, ne tessék félni, Annuska kérem. — A szarkalábak összeszaladtak, az apróra húzott szemből sugárzott a csalafintaság.
Tera néni az édesanyjával együtt fehérneművarró volt valaha, de már senki nem varrat inget, legfeljebb ágyhuzatot. Annának azonban hozott megrendelőket a régi kuncsaftjai közül.
— Finom emberek, Annuska kérem, a legszebb alsóneműt viselték régen. Már ők is szegények, de az igényességük megmaradt.
— Jól jönne egy kis konyhapénz, de Pista mostanában nem enged dolgozni.
— Jobb, ha elfoglalja magát egy asszony… majd én beszélek vele, Annuska kérem. Most elviszem az apróságokat egy órácskára… varrunk babaruhát.
A délutáni órák ürességét vízparti sétákkal töltötte Anna, egyedül, vagy ha kislányait is magával vitte, amíg ők lepkék után szaladgáltak, vadvirágokat keresgéltek, lelke az egykori tóparton járt. Megnyugodva tért haza, de a külső szemlélőnek álmodozóvá, titokzatossá vált. Ki tudhatta, kivel találkozik ott, ahol a madár se jár…? Pista belátta, nem vezet az jóra, ha egy szépasszony túl sokat tétlenkedik. Még a végén eszébe jut valami szórakozásféle, amire a hódoló szemek is csak bíztatják. Inkább varrjon egy keveset, attól nem esik le az aranygyűrűje, az ura sem lesz amiatt kevésbé úr a háznál, folytathatja enyhén szeplős ügyeit — amiktől még elbizakodottabbá vált —, a többszörösen is sötét üzleteket, mert az alkony utáni nyugalom palástja alatt, az el nem könyvelt gabonát, lisztet és korpát lopakodó, kétes alakok, fogatokra csenték ki a raktárból, és tűntették el a homályban.
* // *
Egy napon energikusan kopogtatott valaki az utcára nyíló bejáraton. Anna nyitott ajtót.
— Kezét csókolom, Gálfi úrral volna egy kis dolgom… megbeszéltük — vágta össze a bokáját egy tipikus kisbirtokosnak kinéző, jóvágású férfi.
— Jöjjön be, rögtön jön az uram.
— Köszönöm… de nem fogok zavarni?
Anna szembenézett vele. Látta már távolról ezt az embert, hallott is róla Tera nénitől valamit, hogy nagygazda, azaz most kulák… akkor nem is figyelt oda.
Így közelről, gyönyörű, tiszta kék szemeiből átható tekintet babonázta meg… Mintha ruhátlanul állna ott a nyitott ajtóban, egy idegennel szemben. Zavartságát mosolya mögé akarta rejteni, de egyre inkább nyilvánvalóvá kezdett lenni. A forró tűzhelyhez lépett vissza.
— Á, dehogy! Éppen az ebédet… Üljön csak le, folytatnám is.
— Magácska még főz is? — csodálkozott rá a férfi.
— Miért, mit gondolt, mit eszünk mi? — akart fölényes lenni, de a következő pillanatban kiperdült kezéből a fedő, élére esve körözött egy nagyot, aztán tovább, csigavonalban folytatta a kerengést, egyre laposabban, míg hasra nem vágta magát a patyolat tisztára súrolt padlón, a két megbabonázott ember szemétől követve.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
