A csipkefüggönyt könnyű szél libbentette és a fellocsolt járdáról friss, ázott földszagot hozott a szobába, ami üdítően lengte körül Annát. Ott állt, kissé félrehúzódva, hogy kintről ő ne látsszon, de szemmel tarthassa az utat, mert ezekben a percekben kell elmennie erre annak a bizonyos kerékpárnak. Az naponta itt lassít le, épp’ hogy gurulnak a kerekei, utasa egyszer majd még itt terül el őelőtte a porban, vagy — ne adj’ Isten — a sárban…
— Jó napot, János! — hallatszott az egyik szomszéd odavetett köszönése.
— Jó napot! — válaszolt a kerékpáros, és ráérősen lelépett a pedálról, mint aki hajlandó beszélgetni. Pont az ablakkal szemben állt meg… a szomszéd is odaért, kezet ráztak, halkan beszélgettek, de a kék, átható tekintet a függönyön…
Jaj, minden nap ugyanúgy nézi, olyan leplezetlenül, szinte szuggerálja ezeket az ablakokat, amelyek úgy váltak egyre virágosabbá, ahogyan az asszony lelke borult virágba. Először csak az ajándék cserepes kálát rakta ki a párkányra, amikor az első, fehér tölcsér kibomlott rajta, aztán a nagy „menyasszonyvirág” két oldalára futókat hozott a piacról, előbb aszparáguszt, aztán cakkos szélű „pletykát”, piros muskátlikat.
Mintha mélységes álomból ébredt volna. Eddig az évek üresen teltek, rideg értelmetlenül. Pergette az időt kegyetlenül önmagához, nevelte a lánykáit, végezte a házi teendőket, mint egy gép. Néha futó látogatásokra utaztak a családjához, attól még bánatos is lett, Papa betegeskedett, Mama továbbra is robotolt, pedig a fiúk elszéledtek a világba, ipari tanuló iskolába, gyárba, egyedül kishúga cseperedett otthon. Szegénységükön csak kicsit enyhíthetett… kis liszttel, ruhaanyaggal. Itthon a kopott hétköznapokba süppedt vissza. A nyáron sekély folyó vízére levitte a két kislányt, amíg ők lubickoltak, addig a parti bokrok mellet keresett kényelmes helyet, egy-egy könyvbe merült, vagy csak merengve nézte önfeledt játékukat.
Mostanában elvesztegetettnek látta sok eddigi évét. Ismeretlen, vagy csak elaltatott vágyak ébredeztek benne.
Mi történt? Igazából semmi, csak belenézett egy világoskék szempárba, és az életet látta meg benne.
Amit régóta nem, azt egyszerre fontosnak találta. Bement a méteráru üzletbe. Kongott az ürességtől a vevőtér is, a polcok sem roskadoztak. A boltvezető elébe sietett.
— Örömmel látom, asszonyom! Mivel szolgálhatunk? Gyönyörű, új taftunk érkezett — és máris hengergette le a fénylő, sikamló selyemvéget.
Anna szeme felcsillant. Végigsimított a jó tartású, gyöngyházfényű, fehér-kék-piroskockás anyagon, és máris vágatott le belőle öt métert, hogy a kislányoknak is varrhasson vele egyforma ruhácskát.
A következő vasárnap kézenfogta a lányait, és végigvonult velük az elnéptelenedett délutáni utcán, a folyó hídján, le a futballpályára, aminek folyópart felőli szélén állt és szurkolt a fél falu, azaz a férfinép apraja, nagyja, aki csak élt és mozgott, hisz nem volt itt egyéb szórakozás, csak a vasárnapi meccs. Mögöttük, a széles ösvényen, a meccs idején a nők; lányok és feleségek sétáltak, ki babakocsit tolva, ki anélkül, kettesben, vagy csoportosan. Az eddig hevesen drukkoló nézőközönség forgolódott utána, ahogy elhaladt mögöttük. Végül Gálfi Pistán kívül már észre se vette a leglelkesebb futballrajongó sem, hogy a helyiek hálója rezeg az ellenfél góljától.
A suhogó anyag körüllengte, kiemelte sudár alakját, magasra tűzött aranybarna haján ragyogott a nap. Belül is ragyogott, szinte súlytalanul lebegett. Legalábbis így látta őt a sok férfiszem, köztük különösen egy átható, kék szempár.
* // *
Tükör előtt készülődött ezen az ősz napon is, szép ívű nyakát is látni hagyva, ugyanabba a különleges, oldalra fésült kontyba csavarta haját, amiről tudta, hogy szebbé, senkihez nem hasonlíthatóvá válik. A Rác-völgybe készült ismét ebédet vinni, ahol valami elkezdődött a nyárelőn, aminek egyszer be kell teljesednie, mint a végzetnek, ami ellen nem lehet, de nem is akar semmit tenni. Nem most, nem ma, de az idő elhozza, közeledik már, érzi, így kell lennie.
Amikor műveltetni kezdték Zsófia elhanyagolt szőlőjét, nem érdekelte, hogy mit intéz ott Pista. Egyszer mégis ki kellett mennie, hogy főtt ételt vigyen a férjének, aki a munkásokkal több napja kapált. Akkor jött vele szembe az a két kék szem, melyekbe egyszer már belefeledkezett, akkor, ott, a konyhában.
— Csókolom a kezét, Annuska, mit keres magácska erre, ahol a madár se jár? — köszönt rá Béndek János.
— Dehogynem jár, itt dolgozik a férjem a Zsófia szőlőjében, de nem találom ebben a tengernyi gazban, hogy melyik az.
— Nem csodálom, a téeszcsé nem műveli itt a betagosított szőlőket, halálos vétek értük, mert ebben a talajban termett a legjobb bor, de mindent eláraszt már a tarack, amit emberfia ki nem irt többé! — sóhajtott a jó gazda fájdalmával. — Hacsak úgy nem, ahogy Pista jól megfizeti az embereit… — váltott vidámabb hangra, aztán megint elmélázva emelte tekintetét az asszonyra. — Majd én odakalauzolom, ha megengedi, vinném a kosarát is…
„… És ballagtunk az elvadult szőlőtőkékkel szegett úton. Sehol egy lélek, mi ketten a kérges földúton, a ragyogó, felhőtlen kék éggel a fejünk felett” — írta este a Marának szánt kitárulkozó beszámolóban.
„— Az Isten is úgy akarta, hogy eltévedjen — hallottam a saját gondolatomat ennek az embernek a szájából.
— Mit beszél? — döbbentem rá, úgy bukott ki belőlem a szó, mintha egy harmadik személy mondaná.
— Régen várom ezt az alkalmat. Azóta sokszor sétáltam itt magával álmomban. Ne, ne tiltakozzon! Minket a végzet sodort össze. — Halkan beszélt, egy ágacskával csapkodta az útjába eső tőkéket, magasra nőtt, sárguló fűszálakat.
Oldalról figyeltem rá, már nem nézett felém, hanem messze, előre, mintha látomása volna.
— Ki ez az ember? — kérdeztem befelé, hangtalanul. — Magának felesége, szép fia van, nekem férjem… — kockáztattam meg hangosan.
— Ne folytassa. Maga is azt érzi, amit én. Lehet, hogy csak egy parasztnak tart engem, de úgy vonzódunk egymáshoz, mint a mágnes a vashoz és viszont. Azt hiszi, nem látom, nem élnek jobban a férjével, mint két véletlenül összesodródott albérlő? Ne féljen, nem leszek erőszakos. Kivárom, amíg belátja, hogy én belebolondultam magába, és ez ellen hiába tiltakozunk. Maga se közömbös… Rögtön ott leszünk, még pár lépés…, de az se sokkal több idő, hogy egyszer a karomba szoríthassam.
Aztán hangosan kiáltva folytatta, hogy ne is lehessen válaszolni merész kijelentésére:
— Hé! Merre vagy, gazda? Meghoztam az eltévedt asszonykádat!
Képzelheted, hogyan kellett vigyáznom, hogy semmi ne látszódjon rajtam… és valóban nem tudom, hogyan viselkedjek. Jaj, Mara! Hova vezet ez?! …”
* // *
Azóta eltelt a nyár. Beérett a szőlő, gondos kezeknek kínálta magát leszedni a bornak való.
Szüretre illett meghívni a kedves ismerősöket, szomszédokat. A forró gulyás már becsomagolt nagy fazékban a kocsira várt, ami kiviszi a szőlőhegyre.
— Annuska kérem, csak annyi szüretelőt tessék meghívni, ahánynak bőven jut a gulyásból, meg a kalácsból, hogy jól is lakjanak, mert különben nagyon megszólják, és az most nem hiányozna — okoskodott Tera néni óvatosan, oldalról sandítva rá.
Nem bizony, mert akit egyszer a szájára vesz a falu, azt ízekre szedik, márpedig nem szeretné a hirtelen lett titkait kiterítve látni. Hát kitett magáért. Gazdag baromfigulyást készített sok zöldséggel, a mégtöbb hús és sárga galuska körül bőven úszó, illatozó, sűrű, piros-gyöngyös lével. A leves mellé foszlós házikenyeret ad majd, utána diós-mákos kalácsot. Tudta, hogy vannak olyan meghívott segítőik is, akik már régen nem ettek egy kiadós ebédet. Amíg a megkelt tésztákat rakta a sütőbe, Váradiné titkolni próbált könnyei jutottak eszébe, akihez a szomszédba szaladt át kölcsönkérni még egy tepsit.
— Nem is emlékszem, mikor sütöttem ebben kalácsot — jegyezte meg Blanka, míg leakasztotta a ragyogó tiszta, de nem roskadozó polcú spejz faláról a kért edényt.
— Talán nem szeretik? Pedig azt akarok a leves után adni a vendégeknek…
— Ó, dehogynem! A férjem azt mondta az este, hogy képes lett volna felajánlani a munkáját, ha nem hívják meg szüretelni. Csábította a szüretes ebéd, a kalács. Mostanában abból vásárolok a piacon, amit én keresek a sportmezek mosásával. Ilyen szegények még soha nem voltunk. Örülök, ha krumplira és olajra futja. Eddig úgy tudtam, a grízes tészta nem ehető olajra szedve. Már megesszük úgy is. A háború alatt is jobban éltünk ennél — buggyant ki belőle a panasz.
Tera néni persze tudott róluk többet is mesélni. Nemrég foglalta le az arany és ezüst ékszerkészletüket a hatóság, és az így megszűnt árusítás mellet a nemesfém ékszerek javítását is betiltották.
— Egy fillért se kaptak érte, Annuska kérem — sopánkodott az öregasszony. — Mintha nem is a kis kuporgatott pénzükön vették volna!
Az egész lakást betöltő ételillatok felett Anna szégyenkezve gondolt a kidobott a maradékokra, miközben ezek, a jobb napokat is megért ékszerészék meg csaknem éheznek… Neki az a legfőbb gondja, hogy láthassa a kerékpárról felé küldött, sóvárgó pillantásokat, míg a szomszédban az a törékeny asszonyka filléres gondokkal küszködik. Osztályidegenek. De hisz az az ő férje is… nekik most mégis szerencséjük van… ki tudja, meddig tartja így magát Pista is!? Egyszer vége lesz ennek a kétes kiskirálykodásnak, azt rettegve érezte.
A ház előtt megállt a lovas-kocsi. Tera néni beszaladt érte, és sietve pakolták fel, takargatták be a szalmával bélelt vékákba süllyesztve az ebédes edényeket. Anna is felült a kocsis mellé és úgy tett, mint aki meglepve fedezi fel a járda mellett beszélgetőket. Épp csak fogadta János köszönését, már indultak is. Lassú mozdulattal felemelte a kezét, úgy simított végig a nyakán, mintha a tarkóján érzett férfitekintetet akarná a tenyerébe zárni.
* // *
Kint, a hegyoldalon önfeledt, jó hangulatban szedték a szőlőt, a nők énekeltek, teltek a puttonyok, forgott a daráló, szorult a prés, darazsak döngicsélték körül a lecsorgó édes nedűt. Erős bort ígérő, magas cukorfokú must folyt a prés csapján. Éhesen, nagy ovációval fogadták az ebédet.
Zsófia egy pesti rokona elég igazságtalanul, epésen a mákot kevesellte a kalácsban.
— Kiabálnak egymásnak a mákszemek!
Jó poénnak szánta, de Anna kezdte kényelmetlenül érezni magát, mire felkiáltott a férje:
— No, igyuk meg az óbort, már új állja a helyét! — és emelte poharát Pista, amikor két idegen állt meg a hosszú, kecskelábú, terített asztal végében.
— Gálfi Istvánt keressük, azt mondták, itt megtaláljuk.
— Én vagyok az. Legyenek a vendégeink!
— Nem mulatni jöttünk. Velünk kell jönnie…
Lent, a „lapján” — ahogy a nép a szőlődomb alatti veteményest nevezte — ott állt a rettegett fekete autó.
* // *
Talán ez az egy tárgyalás hozott igazságos, gyors eredményt, csak az imperialista bérenc címke volt a korra jellemző. Egy év börtönre ítélték a népellenséget, és azonnali hatállyal elbocsátották a malom főmolnári tisztségéből.
Anna magára maradt, a könnyű, üres élet egyszerre változott át napi gondokkal teli kilátástalansággá. Az ő férje nem volt mártír, a főmolnár úr rendszeresen és gátlástalanul lopott, de azt a hatóságot lopta meg, amelyik téeszcsébe hajtotta a népet, lesöpörte a padlásokat, kegyetlenül behajtotta a beszolgáltatást.
A falusiak nem sajnálták a félve tisztelt Pistát, bár elismerték, mégiscsak azt a piszkos munkát végezte, amit senki sem mert volna megtenni a hatalom ellen. A feleségét pártfogásukba vették, hisz se az embere mellett, se nélküle nem élhetett boldogan ez a kedves asszony. Mindenki segíteni igyekezett, de csak titokban. Ha boltba, piacra ment, együtt-érző arcokkal találta szemben magát, hisz akit a fekete autó vitt el, az — ez esetben annak családja — mi más, mint áldozat. Erre a jóindulatra építeni sokáig mégsem lehetett, előbb—utóbb nyakába szakadt a sok, eddig ismeretlen feladat.
A hónapok pedig csak múltak, szaporodó gondjaival terhelten. Már megfontolta, mit vásárolhat meg.
Lassan lépkedett a templom oldalán, egyik karján a kicsi Hugi, másikon a vesszőkosár, Ancsurka előtte ugrabugrált a tavaszi napsütésben, amikor a férfi messziről látta meg, hamar beérte őket, pár lépéssel mögötte szállt le és halkan gurította az asszony mellé a biciklijét.
— Vihetem a kosarát?
— Nem nehéz, köszönöm…
— Én akajok oda üjni — mutatott az ülésre a pici lány. A kékszemű nevetett és átnyalábolta Hugit a kerékpárra. Ügyelt a gyermekre, minden mozdulatából áradt a természetes gyöngédség. Mentek némán, és Anna tudta, most minden tekintet őket figyeli. Már alig érdekelte… Épp elégszer csukta be eddig az orra előtt az utcára nyíló spaletta ajtót! Még akkor is látta maga előtt a kérő szemeket, amikor azok gazdája a zöldre festett deszka mögött a semmit nézte egy darabig, aztán lassú lépteinek halk zaját hallotta távolodni a belső oldalon tétovázó asszony. Mara sorai jutottak eszébe: „… Nincsen abban semmi bűn, ha elfogadod, amit a sorsod kínál. Eddig úgyis mindenről lemondtál…”
Odaértek a csukott ajtóhoz, kulcsait kereste.
— Ma este? — a kék szemek könyörögve tágultak ki.
Nem kapott választ, csak pillantást, ami bármit jelenthetett.
Tera néni segített leszedni a vacsoraasztalt, amikor koccant az ablak üvege. A két nő egymásra nézett. Ancsurka kotnyelesen ugrált anyja mögött.
— Én, én nyitok ajtót!
— Nem kell! — szólt rá a lánykára az anyja, mialatt elemelte a függöny szélét. Némán mélyedtek egymásba a tekintetek, aztán bólintott a kint álló férfi felé.
— Tera néni, kérem, vigye el a kislányokat magához egy kicsit játszani.
— De jó, de jó… — tapsikolt a kicsi.
— Jól van, Annuska kérem. Aztán majd hozom őket, ha aludniuk kell.
— Ne. Megyek én… majd én megyek értük.
* // *
Anna becsukta az udvari ajtót csivitelő lányai után, tarkóján érezte a figyelő, várakozó tekintetet, füle még hallotta, agya már fel nem fogta, hogy Ancsurka hevesen köhögni kezd. Elfordította a kulcsot a zárban.
Két erős kar fonta át a vállát és hátán érezte a hozzásimuló testet, forró, tiszta lehelet csapta meg a nyaka felől. Nem akart többé tudni a világról, keze a villanykapcsolóhoz nyúlt és a vaksötétben szembefordult a férfival. Mintha eddigi életének összes nyűgére és kevéske örömére borított volna sűrű fátyolt a jótékony sötét. Elszállt a pállott borgőzös, taszító, gyors ölelések emléke, a fülledt lakás, a mindennapok gyötrő kötelezettségei, velük tűnt semmibe a józan gondolat. Mintha időtlen messzeségben lebegne. Ez nem lehet valóság, de ebből soha-soha felébredni…! Az volna jó! Az ölelés ilyen is tud lenni?
Elmerült, ahogyan egyszer régen, amikor a tóba vetette magát. Akkor sem tudta, mibe érkezik. Újra érezte azt a csalóka selymes érintést, az akkori hullámok simogatását, felvillant egy alak is, de arcát sűrűn fedte valami jótékony köd. Ilyen a halál? Nem. Ilyen a lét. Lassan eszmélt egy tilosnak, legalábbis elérhetetlennek hitt ismeretlenből, amit jobb lenne mégis elhárítani, úgysem nyithat többé ajtót neki…
Ajtó?
Igen, az ajtó!! Halk kopogás… mintha tényleg itt kopogtatna valaki. Már hangokat is hallott. Ez nem a képzelete!
— Annuska, kérem! Annuska, kérem!
— Jövök, Tera néni, máris jövök… — ugrott is már a valóságba, de nem egészen tért még vissza, kábultan kérdezte: — Valami baj van?
— Jaj, Istenem! Ne tessék haragudni, de Ancsúrka…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
