A káplán kilépett a félhomályos sekrestye hűvöséből, hozzászokott már hosszú reverendája melegéhez, a kinti hőség mégis mellbe vágta és a fekete anyag pillanatok alatt felforrósodott a nyári naptól. A szikrázó déli fényben szeme inkább csak sziluettjét érzékelte egy előtte termett nőalaknak.
— Dénes atya?
— Igen.
— Jó napot, Dénes! Mara vagyok a múltból — nyújtotta kezét a nő.
— Mara? — hunyorgott, miközben látása lassan alkalmazkodott a rátörő világossághoz. Talán magas termete miatt tűnt úgy, tekintete elsiklik a nő feje felett, de aztán kutatóan nézett rá, arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett mégsem leolvasni, gépiesen mosolygott. — Ismernem kellene önt?
— Valamikor ismertük egymást. Még az általános iskolában.
— Igazán? Ja… Ja, Mara? Igen… Hát ez kellemes meglepetés! Jó régen voltunk iskolások — udvariaskodott szenvtelenül.
— Annyira öreg lennék?
— Neem, dehogy! Csak megromlott az arcmemóriám, de már rémlik… Annuska barátnője volt, ugye?
Mara kis bosszúságot érzett. „Annuska. Hát persze, Annusra lehet emlékezni, rám miért nem!?”
— Vagyok is a barátnője — szólalt meg hangosan. — Épp’ tőle jövök. Itt él a szomszéd községben. Én csak meghallottam, hogy önt ide helyezték, hát gondoltam, megkeresem, megtudom, hogy van.
Pillanatra mintha megrándult volna a pap szája, szemöldökét megemelte, mégis fegyelmezetten válaszolt, nem árult el sem meglepetést, sem azt, hogy már tudott volna Annuska közelségéről.
— Jól vagyok, köszönöm. Kicsit szokatlan még a szolgálat, de a hívek szeretettel fogadtak. — Aztán átmenet nélkül: — Annuska jól van? — nézett körbe a nő válla felett, mintha keresne valakit.
— Nem. Nincs jól. Ő most a férje temetésével van elfoglalva. — Mintha megszállta volna valami gonosz, egyre jobban bosszantotta, hogy Dénes nem látszott örülni az ő megjelenésének, annál inkább érdekelte Annus. — Különben sem hiszem, hogy ide jönne… ő nem jár ott sem templomba. — Ahogy ezt kimondta, már meg is bánta. Dénes arca meg sem rezdült, de azzal, hogy a barátnőjét bevádolta, biztosan nem tűntette fel magát jobb színben a pap előtt.
— Menjünk árnyékosabb helyre. Ott van egy pad, mondja el, hogy’ él, mióta úgy szétszórt bennünket az élet — kedveskedett automatikusan Dénes, majdnem úgy, mintha ő maga nem is volna jelen. Nem érdekelte igazán, hogy mi történt ezzel az asszonnyal, de nyomatékosította a többes számot, mert amire kíváncsi volt, arról jobban illett hallgatnia. Megérezte, úgyis rossz helyen kutakodna, Mara nem akarja érteni.
— Á, semmi különös. Férjhez mentem, elváltam… „Na, ezt megint nem kellett volna mondanom” — vonta is volna vissza rögtön, ahogy kimondta a válást, és lett egyre elveszettebb. Dénes úgy nézett rá, mint egy gyónóra a gyóntató, aki csak a közvetítés eszköze, távolságtartóan, idegenül.
— Meglátogattam Annust, ő a nagynéném házában lakik — tett hozzá mégis egy aprócska informálást a barátnőjéről. — Kicsit nyaralok.
— Az jó.
— Hogyan kell azt értsem, hogy szokatlan ez a szolgálat? Hát nem a szeminárium után szentelték fel?
— De igen, hanem ugyanott felajánlottak egy nevelői állást, és elfogadtam. Szeretem az ifjúságot, értek is a nyelvükön. Irodalmat és történelmet tanítottam az egyházi gimnáziumban — élénkült fel, és hangjában felvillant valami örömféle.
— Azt hinném, a fiatalok manapság már nem akarnak papnak menni.
— Az elhivatottságot tényleg kevesebben érzik, nem sok gyerekből lesz pap azok közül, akik nálunk tanulnak.
Egy fejkendős nő közeledett, félszegen állt meg előttük.
— Tisztelendő úr, nem szeretném zavarni, csak megkérdezném, mikor jön a fiamhoz. Annyira unatkozik szegény. A múltkor is olyan jól elzenélgettek…
— Megyek, Boriska néni, nemsokára ott leszek, viszem a megbeszélt könyveket is, meg a kért magnószalagokat is megvettem — lépett hozzá és kedvesen átfogta az idős asszony vállát.
— Köszönöm, nagyon köszönöm… — mosolygott rá a nő a kendő alól, láthatóan meghitt bizalommal.
Mara is felállt. Lassan ballagtak a tér túloldalára, a buszmegálló felé.
— Jól értettem? Magnószalagok? Mit vesznek fel rá?
— Igen. Gyakran megfordulok a városban és tudok egy jó kis boltot, ahol ilyesmiket szoktam vásárolni. Ez a fiú, amíg él ágyhoz lesz kötve, csak az jelenti neki a világot, amit olvas és meghallgat, ezért zenét veszünk fel a rádióból, hogy bármikor újra hallgathassa. A szüleitől kapott egy magnót, megtanítottam a kezelésére.
— Ez egyre érdekesebb. Így már azt is elhiszem, hogy motorozik, és még focizik is.
— Á, az csak egy robogó, de a környékre is járnom kell, ahová így könnyebben eljutok… A testmozgás meg kell, nem vagyok valami ügyes, de a gyerekeknek is jó példával szolgál, ha a felnőtt is sportol — szabadkozott kis zavarát leplezni igyekezve.
Kicsit kizökkent a közömbösségéből, amivel eddig úgy lépkedett a nő mellett, mint akit megbíztak egy tárlatvezetéssel, pedig már egész máshol szeretne lenni. Mara érezte, őrá, az ő életére nem kíváncsi a gyerekkori barát. Neki itt semmi keresnivalója.
A megálló mindössze egy padból állt. Nem ültek le. A pap halkan megjegyezte, mintegy éreztetve, részéről vége a beszélgetésnek:
— Legyen vigasztalója barátnőjének a nehéz gyászában.
— Az vagyok. Két kislánnyal maradt magára, de férjének és neki is megkönnyebbülés most ez a halál, mert súlyos beteg volt, és Annusnak kellett ápolnia — tette hozzá még, hogy lássa, ez kimozdítja-e a közömbösségéből ezt a szórakozott papot. És valóban. Az arca kissé megrándult, de azonnal rendre is utasította a vonásait.
A térre bekanyarodott az autóbusz, senki nem érkezett, felszálló is kevés volt. Elköszöntek, és Dénes hozzá továbbra sem intézett semmi kérdést, csak örök nyugodalmat kívánt a barátnő eltávozott férjének és jó nyaralást neki. Mara felszállt, a becsukódó ajtó csattant, még intettek egymásnak és a felbőgő motor kipufogója megvetően köpött egy adag büdös füstöt a kerekek nyomán felszálló porba.
* // *
Marában forrt a csalódás mérge, kerülték egymás tekintetét Annával, egészen a temetés utánig szót sem ejtett az útjáról.
A halottat akkoriban otthonában ravatalozták fel. A szertartást az udvaron kezdték a kántor búcsúztatójával, a pap és a gyászolók onnét kísérték a megboldogultat rejtő koporsót a temetőig, ahol illően megadva a végtisztességet, a megszentelt földbe helyezték. Elénekelték együtt, hogy „Ég és föld, meg fognak indulni…”
Pista temetésére néhány rokona megjelent, ki tudja, talán azt akarták látni, hogyan gyászol az özvegy, de hamar elmentek, Anna nem tartóztatta őket. A falusiak az özvegyre való tekintettel — no, meg a ragyogó időre is — szép számban vettek búcsút Gálfi Istvántól.
— Nyugoggyék békiben, ez se önt a garatra már gabonát, de többet a jóféle szekszárdi vörösbű’, vagy még a rácvőgyibű’ se — bölcselkedett egy, a sírkertből kifelé baktató öreg, aki még emlékezett az őrletésekre, amikor a főmolnár a búzát a malomgaratra öntötte, a mellé ajándékba elvárt kisdemizson tartalmát meg a sajátjába.
* // *
A lányok napok óta Tera néninél aludtak, Anna le sem feküdt aznap, hajnal felé osont be a szobába. A páros ágy másik felét régen nem használta senki, ott Mara ébren várta.
— Hol voltál eddig?
— Csak ültem, üres fejjel… Láttad a Gálfi rokonokat? Ezek utálnak engem. Remélem, nem látom őket többé.
Megfordult, hogy ne kelljen beszélgetnie, úgy tett, mintha aludna, de önmagát figyelte. Legkevésbé ez foglalkoztatta, miért is tartotta fontosnak a Gálfiakat emlegetni?
„Nekem most gyászolnom kellene, mégis megkönnyebbülést érzek” — suhant be agyába a gondolat, mint üres szobába a rakoncátlan, pimasz kis szellő. Megborzongott tőle, de könnyűnek, megtisztultnak érezte magát. „Most nem gondolkodom, aludnom kell, sok dolgom lesz holnap… azután meg még több”.
Fejére húzta a paplan csücskét, de nem jött az álom. „Egy szót se szól Déneskéről… Vajon miért nem?”
Kora reggel kihordott minden mozdíthatót a kisszobából, mire barátnője felébredt, már meszelt. Súrolt, mosott három napig. Úgy takarított, mint aki szellemeket akar kiűzni a lakásából.
— Honnét szedsz te ennyi erőt? Mit fogsz most kezdeni? Én a helyedben elmennék valahová a lányokkal, ahol kipihenném magam. Mittudomén, a hegyekbe… Végre kereshetnél magadhoz illő lovagot. Megérdemelnéd.
— Ugyan, miből mennék üdülni? — hagyta szándékosan figyelmen kívül a célzást, de jól estek a szavak, még akkor is, ha arról árulkodtak, mennyire más környezetben él Mara. Önkéntelenül együttérzést hallott ki belőlük, amit mástól nem remélhetett. — A temetés felemésztette az amúgy sem sok tartalékom nagy részét… Az se lett volna, ha nem kérem vissza, nem sajtolom ki a megrendelt bútorra adott előleget az asztalosból. Ne félts, nem ijedek meg. Én már régen a magam lábán állok… Dolgozom tovább, és amink van, azt jobb helyre teszem. Felnevelem a gyerekeimet… A régi kuncsaftjaimat hamar visszaszerzem, szerették, ahogy varrtam nekik. — Megpaskolta a friss levegőn felduzzadt párnát és magához ölelve kettőt, indult be, a friss illatú, tiszta lakásba. Mara elgondolkodva vitte utána a másik két napszagú vánkost.
— Nem lesz könnyű, de látom, erős vagy. Mindig csodáltam az erődet és a helytállásodat. Szólj, ha szükséged lesz rám, de én holnap elmegyek. Semmi dolgom itt, csak élősködöm rajtatok.
Anna hirtelen szembefordult vele. Önmagát is meglepte kitörő kérdésével.
— Nem mehetsz el így, amíg nem mondasz semmit Dénesről. Megtaláltad?
— Meg. Nem is emlékezett rám, de rád annál inkább — vetette oda indulatosan Mara. — Meg se lepődött, hogy itt laksz!… De ne reménykedj, pap ő a velejéig. Lelki vigaszt és megnyugvást kíván neked. Arra kért, hogy legyek a támaszod. Ennyi volt.
— Ennyi? — kérdezte Anna, szeme elkerekedett, nem értette, hogy Mara ezt miért hiszi kevésnek. Hiszen ez igenis valami, neki minden, a másiknak persze nem kielégítő, vagy épp’ bosszantó. Szó nélkül ágyazott. Nem akarta kérdezni barátnőjétől, de úgy szerette volna hallani, mit beszéltek róla, hogy milyen most Déneske, hogy hogyan él.
Mara nem tartotta feladatának beszámolni, dacosan gondolta, azzal nem hozakodik elő, hogy ő bizony nem ezt várta, csak ennyit tett még hozzá:
— Alighanem szeretik ott a hívek. Kiegyensúlyozottnak látszik — várt egy pillanatig, de barátnője sarkon fordult, vállán át vetette oda:
— Akkor jó.
Felnyalábolta a három napillatú paplant és közömbös arccal ment volna el mellette.
Zsófia szerencsére éppen megjelent a konyhaajtóban, egyik kezében fakanállal feléjük intett, másikkal blúza kigombolt szárnyával legyezgette a főzéstől hevült hatalmas mellét.
— Gyere már, készen van az ebéd!
— Megyek azonnal! — kiáltott vissza, félkézzel barátnője után nyúlt, az megállt, lábához eresztette a paplanokat és a rég visszafogott, kitörő zokogással borult Mara nyakába. Úgy álltak ott, a köztük tornyosuló ágynemű felett összeölelkezve, mint egy kiáltó, hatalmas A betű.
— Menj, Zsófia vár, itt meg eláztatjuk ezeket a takarókat — nevetett rá a könnyein át, aztán eltolta magától Anna az egyetlent, akivel összekötötte a múlt, aki ismerte — ha félre nem ismerte — érzéseit.
Aztán bevitte a takarókat, szíve kalapált, a lába elgyengült, lerogyott az ágy szélére. Évekig nem akart Déneskére gondolni. Ha mégis eszébe jutott, összefacsarodott a szíve és úgy hessegette el hamar az emlékképeket, mint a finom párafüggönyt, hogy semmi ne zavarja a látásban, a valóság elfogadásában. Most megtudta, érezte is, hogy itt él a közelében. Ez nem lehet véletlen! Fájni fog, ha látja, de látnia kell!
* // *
Dénes elgondolkodva lépkedett a parókia felé. Megint tapasztalta, Boriska néni fiának egyre rosszabb az állapota, már felülni se tud egyedül. Felolvasott neki, mert a könyvet tartania is nehéz, a szeme is gyengült, ki kéne találni valamit, amin a látóterébe állíthatnák a könyvet és csak lapoznia kéne, megkönnyítené neki az olvasást.
Lázasan próbált erre a feladatra koncentrálni, hogy elűzze a makacsul felmerülő emlékeket. Eddig is eszébe jutott Anna, ó, de sokszor. Fájdalommal, megbocsátással, csalódással, megértéssel, kétségekkel…
Meggyőződése nem volt, de anyjának csípős megjegyzésében talált, mert keresett némi igazat.
— Látod kisfiam, én megmondtam, az egy számító nőszemély. Te fiatal vagy, kevés lenne neki a semmi egzisztenciád, ha kilépnél. Tudja ő, hogy kit kell választania.
Fájt ezt hallani, mégsem szólt akkor a lány védelmében többet. Az évek multával már szíve mélyén sejtette, nem a gondtalan élet reményében hagyta el őt Anna. Hitt, mert hinni akart a saját elhivatottságában, nem akarta, hogy bármi ennél előbbre-valónak tolakodjék a lelkében.
Miért is bukkant fel ez a Mara, és vele azonnal Anna emléke? Mintha lesben állt volna, mindig is jelen volt, csak a hívásra várt, máris itt van, mintha valóságosan is előtte állna.
— Próbára teszel, Uram! — kulcsolta össze a kezét és hajtotta rá homlokát otthon, a térdeplőn. — Uram, tudod, a szolgálatodnak szenteltem életem, ne fordulj el tőlem, add vissza az erőmet, Uram!
Napok múltak, volt két esküvő, egy keresztelő, aztán egy temetés.
Boriska néni, aki főzött és mosott Dénesre, letette a fehér kendővel takart ebédes tálcát, de szokásához híven nem sietett el, hanem, mivel mindent tudott, ami említésre méltó egy faluban, és ami egy pap füleinek sem befogadhatatlan, azt hamarjában elmesélte.
— Jaj, lelkem, tisztelendő atyám, látta azt a szerencsétlent ott a sír mellett egyedül állni? Tudja, tisztelendő úr, a Maris. Az úgy maradt itt, mint az ujjam… Senkije az ártatlannak, a halott apján kívül.
Hallotta a szavakat, értelmüket is felfogta, azonban már nem annál a gyászoló nőnél, hanem Annánál időztek a gondolatai. „Mit is mondott Mara? Két kislánnyal maradt egyedül? Ki áll mellette most?”
Hirtelen átértékelődött a körülötte forgó gondolatainak jogossága. Talán itt az ideje, hogy megtudja, nem szorul-e segítségre, van-e támasza, él-e valakije, akire számíthat.
* // *
Anna elkísérte barátnőjét az autóbuszhoz, integetett utána, és nagy-nagy ürességet érzett… Ahogy hazafelé ballagott, nézte az utca felett ülő szürke porködöt, amit mostanában egyre ritkábban vernek fel lovas-kocsival, annál inkább traktor vontatta gépekkel. Valóban, a bekövetkezett változások nagyobbak voltak, mint ami felett elnézhet az, aki nem csak lát a szemével, de nyitott lélekkel is él.
Eljutott hozzá a hír, csak épp nem nagyon figyelt oda, amikor Tera néni beszámolt mindenről: a malomban megszűnt az őrlés. A garat, a hengerszékek, szitaszekrények, lisztkifolyók helyére a terjeszkedő termelőszövetkezet költöztette be gépjavító műhelyét, esztergapadokkal, hegesztő berendezésekkel, mindenféle szerszámokkal. Molnárok helyett géplakatosok és hegesztők dolgoztak, és az egykor fehér lisztporral finoman bevont belső épületrészek, gerendák már a fekete olajban úszó padlóra néztek le, szomorúan szürkülve. Búzás zsákokat hozó kocsik a múlt emlékei lettek, helyettük pöfögő, zakatoló, nehéz mezőgazdasági gépek zaja űzte el egész napra az utca csendjét. Hatalmas csattogással zöttyentek át a hevenyészett kapu előtti kis árkon, ahogy befordultak az ősi épület elé.
Mindezt a nagy átváltoztatást pár hónappal azután tették, amikor az addig büszkén álló téglamonstrum mellől ledöntötték az égbenyúló kéményt, és a malom villamosítását épphogy (elhamarkodottan) befejezték. Ahelyett, hogy eztán még több kenyérnek, kalácsnak való hófehér lisztet termelhetett volna, ezt a szegény élelmiszert ontó „iparost” gépszereldévé alakították.
Annát nem érdekelte eddig ez a pazarlás, mint ahogy azt sem fájlalta túlzottan, hogy „otthon” apósáék malmát, a család büszkeségét meg éppenséggel le is bontották az államosítás után, nyoma sem maradt.
„Marának igaza van, minden az orrom előtt zajlik, oda se figyeltem eddig” — döbbent rá, ahogy elhaladt a volt malom udvara előtt, ahonnét ismerősként, udvariasan köszöntötték egy hatalmas munkagép körül szorgoskodó szerelők.
„Nem lisztes molnárok, hanem olajos overálos férfiak” — mosolyodott el. — „Az élet megváltozott, de megy tovább” — gondolta, és sietősre vette lépteit.
Köv: Hogyan tovább…?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
