Ilon szökdécselve futkosott ide-oda a lejtős domboldalon. Vidám kis lénye együtt virult a koranyárral, kezében néhány szál üde vadvirág, mályva, borbolya, vad margaréta tarkállt; kékek, sárgák fehérek, mind-mind, ami a dús fű közül kikandikálva kínálta ünnepi díszét, azt sugallva: — Engem vigyél magaddal.
A bogarak zümmögésén át hirtelen oda nem illő, távoli hangocska szállt fel hozzá. Kíváncsian kapta arra a fejét, ahonnét hallani vélte:
— Oáá, oáá…
A völgyben kanyargó út fölé boruló fák alatt sétáló fiatal nő babakocsit tolt maga előtt, amelyből a kérő panasz hangzott. A nő megállt, behajolt a felsíró apróságért, kiemelte — a feje fölé, mintha szállni készülne vele —, aztán karjába zárta. A babasírást azonnal az ő dúdolása váltotta fel, aminek csak becéző dallama ért fel a lány füléig. Ilon meg csak leült a magas fűben és visszafogott lélegzettel figyelte, mi fog történni lent.
Az anyuka ügyes, harmonikus mozdulatokkal szedett ki a kocsira akasztott hálóból egy plédet, félkézzel az út melletti partoldalra terítette, aztán további csomagocskákat varázsolt elő. Tisztába tette a boldogan izgő-mozgó csöppséget, összepakolta a „szeretetcsomagot” és szatyorba rejtette, közben folyamatosan muzsikáltak simogató szavai. Karjában a babával elhelyezkedett a pléden, kigombolt blúzából kibukó mellét a világ legtermészetesebb módján kínálta ölében türelmetlenül kapálózó gyermekének. Az apró kéz repkedése megpihent anyján, a dúdolás elhalkult, lassan meg is szűnt, a csendet újra egy-egy néha felröppenő rovar törte meg nektárt kereső zizzenésével.
Ilon hanyatt fordult, rágicsált egy fűszálat és ábrándozott. Mégis feleségül kéne menni Imréhez, mert ennél nincs semmi csodálatosabb, mint amit itt titkon meglesett. Cseperedő lányka kora óta rongybabáját szeretgette, babusgatta és erre vágyott, sokkal jobban, mint bármire: egy jó illatú, igazi, gyönyörű élő babára, saját gyermekére. Csakis ezért érdemes férjhez menni.
Na és a szerelem? De szép is lenne!
Régóta kerülgeti az a fiú, olyan átlagos forma, hozzá mindig kedves. Az nem volt éppen ellenére… ő azonban a szerelmet várta, amit Imre iránt nem érzett.
Igen. Hozzámegy. Hiszen a szerelem biztosan megjön később. Anyja is ezt hajtogatja már mióta! Az az igazi baba megér annyit.
Hirtelen felült. Anya és gyermeke már nem volt ott a völgyi útpadkán. Valóban látta őket? Léteztek egyáltalán? Vagy csak a képzelet játszott vele? Délibábot hozott elé a nagy-nagy vágyakozása?
Felpattant és fürgén leszaladt a faluba vezető útra, a vadvirágok még élénken integettek a kezében.
*
Nagy hasát átfogva óvatosan ült le Róza Mari néni varrógépe mellé.
— Mióta házasok ezek? — bökött Ilon felé.
— Három éve.
— Ennek aligha lesz gyereke. Már megjártak minden orvost a környéken…
— Mert neked hat hónapra már lesz orvos nélkül is, ugye, Róza — húzta össze szemöldökét az öregasszony. — Én a helyedben inkább hallgatnék, nem bántanám szegényt. Nézd meg, milyen csendes lett, pedig nemrég az ő csicsergésétől volt hangos a varroda. A gépek zaját is túlkiabálta, ha valamit el akart mesélni. Most jó, ha egy szót ki tudsz húzni belőle.
Ilon sietve pakolta össze a kész darabokat, lezárta a gépét és indult, hogy még a többi asszony előtt be tudja vásárolni a vacsorára valót úgy, hogy ne találkozzon velük, ne kelljen megállni beszélgetni. A vegyesboltban még nem volt senki, gyorsan végzett. Ahogy a kijárathoz ért, a megpakolt kosarával félre kellett állnia, hogy két fiatalasszonynak szabad belépést engedjen. Egyik éves forma kisfiúval a karján jött.
— Már ilyen nagy ez a legény? — örvendezett a másik és úgy nekiütközött a kosárnak, majd feldöntötte Ilont. Még neki állt feljebb! Megvetően végigmérte.
— Mit tolakszol? Nem látod, hogy mi gyerekkel vagyunk?
Megszokta már a bántóan sajnálkozó fölényt, ami körülvette a faluban, de ez a nyers támadás szíven ütötte.
Csak kifordult az ajtón és könnyeit nyelve rohanvást tette meg az utat hazáig. Úgy készítette a vacsorát, mint egy automata, mikor a kert végéből anyja kiabálása szólította:
— Gyere hamar, szívtelenül elkergetted a nagy terhével, de én megtaláltam a macskát! Hatot kölykezett, épp el akarta hordani őket. Gyere hamar! Még ki se nyílt a szemük… olyan aranyosak!
Ekkor végkép eltört a mécses.
*
— Merre vagy Ilonkám? — lépett be a verandára Imre, kezében egy hatalmas vadvirág csokorral. — Nézd, mit hoztam! Lerobbant a busz, gyalog jöttem a hídtól, az út mellett ezeket találtam neked — mondta, mondta és közben vizet töltött a fületlen pöttyös kancsóba a virágainak, és az asztal közepére helyezte a dobozka mellé. Azt felnyitotta, nyugtázta, hogy az elrendelt napi tabletták nincsenek benne. A tűzhelyen két tányér között a vacsorája várta. Az ráér. Zsebéből kivette a selyempapírba rejtett csomagot.
A lefüggönyözött szobában ült Ilon. Leguggolt mellé.
— Tudod, milyen nap van ma? — Csak bánatos tekintet volt a válasz. — A házasságunk tízedik évfordulója. Nézd, hoztam ajándékot is.
— Imre!
— Mi van, kincsem?
— Imre, hagyjál el engem.
— Miket beszélsz?
— Nem voltam jó feleség. Semmi hasznom. Én igazi asszony se voltam. Neked még nem késő. Én most elmegyek, te még megnősülhetsz és lehet gyermeked… — rekedt hangja elhalóvá vált, feje oldalra bicsaklott.
— Ilon! Mit vettél be? — ugrott fel a férfi.
A szekrényből hiányzott az összes nyugtató.
A mentő szirénázva vitte a boldogtalant, az utcára kitóduló nép suttogott:
— Előre lehetett tudni, hogy kárt tesz magában. Láttátok tegnap, úgy ment haza, mint az alvajáró.
*
Hosszú kerítés mellett ballagtak hárman, Ilon háborgó lélekkel jött, de ellentmondani se akart. Imre rajta szeretne segíteni? Megelégelte, hogy a gyermektelensége miatt megvetették, hogy ő egyre elviselhetetlenebbül szenvedett? Hát miért nem érti, hogy ez mennyire megalázó!
A kedves hölgyre is idegenkedve nézett. Imrének munkatársa és két örökbefogadott gyermek anyukája… és mégis milyen magabiztos!
Nem, ő nem akart készen kapni gyermeket! Aki nem tud szülni, az nem érdemli más gyerekét. Hogyisne! Hisz azzal mi sem változik! Attól ők még „a magtalan” házasok maradnak, ahogy a hátuk mögött össze-összesúg a sok értetlen.
Az igazgatónő mosolyogva jött elébük, átvezette őket az ebédlőn, ahol 100-120 gyerek zsivajgott. Ilon félszegen húzódott a férje oltalmába, míg a két másik asszony halkan beszélgetett. Ahogy az asztalok mellett lépkedtek, kíváncsi nagy szemek kísérték őket. Egy göndör hajú kislány leugrott a székről és hozzáfutott, átfogta a térdeit, úgy nézett fel rá könyörgőn.
— Értem jöttél? Te vagy az anyukám?
Ilon rémülten fejtette le a gyermek kezeit magáról és kirohant a teremből. Torkához kapkodott, azt hitte, menten megfullad. A két nő értetlenül állt, csak Imre iramodott utána.
— Azonnal vigyél haza! — kiáltotta szinte eszelősen és rohant a kapu felé.
A főtéri parkban csillapodott le. Lassan felemelte a fejét, nézte az urát. Imre összeroskadva ült mellette. — Biztosan régen tervezte ezt. Hát persze! Szeretett volna csetlő-botló, szeretnivaló aprónépet otthon is… Az ő embere nem idegenkedik a más gyerekétől, micsoda önzés ezt nem észrevenni! Mélységesen elszégyellte magát.
— Visszamehetünk még? — rebegte bátortalanul. — Majd azt mondom, hogy hirtelen rosszul lettem, azért rohantam ki, hogy azt ne lássák a gyerekek.
— Én nem akartam rosszat, nem is erőltetem. Gyere, mindjárt indul az utolsó busz, később baktathatunk a vasútra — mondta kedvetlenül Imre, de Ilon akkor már határozott léptekkel indult vissza az intézet felé.
— De azt a csecsemőt még nem is láttuk, akit nekünk szántak. Nem azt mondtátok, hogy kész csoda az ilyen rendkívüli lehetőség, meg hogy ilyen alkalom nem lesz több?
— De… de igen, azt mondták nekem…
*
Az utolsó busz is elment, már csak a késői vonattal utazhatnak haza, de annak még nem érkezett el az ideje. A rideg váróteremben csendben ültek. Imre munkatársa is elment már, csak ők maradtak azzal a pólyással, akit Ilon úgy tett le magukkal szemben a másik padra, mint egy nem is igazán hozzájuk tartozó batyut. A pénztár ablaka felől ételszag áradt, a forgalmista melegítette vacsoráját a rezsón.
Váratlanul éles hang visított bele az estébe. Zavartan néztek össze, majd az asszony felállt és bátortalanul nyúlt a csomaghoz. Akadozóvá vált a pici sírása, reménykedővé, hogy most biztosan a megszokott segítség érkezik. Szó nem nyugtatta, mosolytalan, sose látott hideg szempár nézett rá. A csöppség újra felsírt.
Ilon gépiesen kikészítette a tiszta pelenkát és szinte félve kezdte bontani a pólyát. Kinek a porontya van itt becsomagolva? Tolvajnak érezte magát, mint, aki tilosban jár. Mintha lopott volna. Hogy jön ő ahhoz, hogy hozzányúljon ehhez itt… akiért más szenvedett.
Aztán feltárult a párna titka. Puha babatest, védtelen, segélykérő apró élet. A csöppség nem vette le róla várakozó szemét, és először csak a kékes szájacskáján, majd az egész kis testén rebbenő mozdulatokkal szaggatott remegések futottak végig. Dermedten bámult a szokatlan arcra.
Ilon mintha nyomasztó álomból ébredt volna, elöntötte valami forró hullám. Hiszen ez az ártatlan lélek neki van kiszolgáltatva! Az ő gondoskodásától függ a további élete. Ezt a gyönyörű teremtést neki adta a sors.
Gyors mozdulatokkal tette tisztába, önkéntelenül formálta szája:
— Csss, semmi baj, szárazba teszlek, jó puhába…ne félj, finom meleg lesz mindjárt…— hirtelen rászólt Imrére.
— Ott a kisebbik táskában a teli cumisüveg. Kérj hamar az irodában egy kis melegvizet, tedd bele, siess, mert éhes!
Imre rohant és a forgalmistával vizet melegítettek.
Ilon átszellemült arccal ringatta az előbb még idegennek tartott csomagot, a kopott vasúti váró elmerült körülöttük.
— Rám bíztak, kicsim.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.09. @ 16:22 :: Pápay Aranka