Úgy kezdődött, ahogyan egy romantikus kislány megálmodja, és reméli a jövőjét. Bálint a postai kisablak mögött rátalált egy hatalmas kék szempárra, belefeledkezett, és meglátott benne valami határtalan bánatot, közelebbről belenézve pedig félelmet, amiknek okát azonnal ki akarta nyomozni, hogy aztán rögvest orvosolni kezdhesse. Amíg a titok nyitját kereste, menthetetlenül beleszeretett a szomorú lánykába, hamarosan meg is kérte a kezét. Elmondta, boldog családot, szép otthont szeretne, amiben csakis vele tudna élni, jól jövedelmező szakmája van, boldoggá, gazdaggá tenné… Elképzelni sem tudta, miért kapott kosarat. Egy későbbi, hosszú sétájukon azonban vallott Iza.
— Én is szeretlek Bálint, de nem mehetek férjhez, sem hozzád, sem máshoz. Senkit nem terhelhetek… Beteg vagyok…
— Ó, hát ez a baj? Meg fogsz gyógyulni…
— Agydaganatom van — vágta el a várható vigaszözönt a lányka —, hamarosan megoperálnak, és lehet, hogy fel sem ébredek a műtét után, vagy sose leszek egészséges…
A fiú kétségbeesve hallgatta, aztán magához ölelve, lelke minden melegével biztosította, ez semmit nem változtat szándékán, inkább megsokszorozza érzéseit.
— Megparancsolom neked… Érted? Meg-pa-ran-cso-lom, hogy akarj élni, és én, ha kell, az ölemben hordozlak, míg meg nem gyógyulsz… Csak add a kezed, engedd, hogy vezesselek.
A műtét sikerült, Iza felébredt az altatásból, a fiú hatalmas virágcsokorral nyomult be a kórterembe, ahol másodjára az aggódó szülőktől is megkérte lányuk kezét, akik boldogan adták volna beleegyezésüket. Ám a lány türelmet kért, előbb beszélni akart az orvossal… azután ismét nemet mondott. Bálint azonban kitartónak bizonyult. Lehengerlő bolondozással és bíztató tervezgetéssel aranyozta be a lábadozás idejét, varázsolta vissza az életkedvét. Felépülése után harmadszor is feleségül kérte.
— Nem, Bálint. Értsd meg, én nem akarok férjhez menni… Különben is: öt évig nem szabad gyermeket vállalnom, közben vissza is eshetek… Ha kivárod, és még élek… talán egyszer…
— Semmit sem várok többé. Az alatt az öt év alatt is, és mindig én akarok vigyázni rád — ereszkedett térdre esdeklőn a hűséges kérő. Végül persze, hogy esküvő lett belőle. Izát tényleg a tenyerén hordta a férje, és négy év múlva megszületett az erős, egészséges Kisbálint.
Eddig, és még egy ideig a történet szép, mert a világ legjobb férje példás apává is vált. Otthont teremteni igyekezett, mint annyi más fiatal. Iza kivirult, újra munkába állhatott.
Akkoriban indult egy újdonság az építkezés terén, előre gyártott betonelemekből viszonylag olcsón lehetett családi házat felhúzni. Vásároltak egy szép telket, banki kölcsönt vettek fel, és Bálint röpke pár hónap alatt felépítette álmai házának kezdeti formáját…
Keményen dolgozott, miközben beköszöntött a rendszerváltozás. Sugárzott belőle az életerő és az optimizmus. Szorgalmas foglalkozáshalmozó lett belőle, az udvar hátsó sarkában gázpalack cseretelepet és az alagsorban szódavíz palackozót üzemeltetett, a kárpitozó, bútor—restauráló foglalkozását is folytatta…
Izát kényeztette, ő meg fürdött ebben a gondoskodásban. Ő volt a legbüszkébb és legboldogabb asszony. Orvosai megdicsérték. Gyönyörű szeméből eltűnt a bánat és félelem, biztonságban, erősnek érezte magát. A gyönyörűen berendezett otthon ragyogott, ügyesen sürgölődött a konyhában… Más feladata nem is volt, a férje semmi gondot nem engedett a közelébe. Újra gyermeket vártak.
Egy szép napon Bálint szülei felkeresték fiúkat egy ötlettel: mi lenne, ha szűk albérletükből hozzájuk költöznének, ebbe a tágas házba, vállalnák a banki részletek befizetésének felét. A fiatalok kissé elgondolkodtak, és Iza kijelentette, a betegeskedő szülőket mégsem utasíthatják el. Összedugták a fejüket, mit tegyenek, hogy a lakás valóban elég tágas legyen. Bálint bizakodóan tervezett: Újabb kölcsönt vesznek fel. A két gyermek utáni kedvezménnyel szép összegű tartozást elengednek, a megnövelt törlesztést pedig megosztják majd az öregekkel. Iza számolt, voltak fenntartásai, de Bálint leintette:
— Bízzál bennem, én mindent elrendezek — és mi sem könnyebb, mint bízni abban, aki úgy tud szeretni, mint ő!
Az emeleti rész el is készült, mire gyönyörű kislányuk, Zita megszületett, és az idősödő szülők beköltöztek.
Több fontos körülménnyel senki nem számolt.
Iza rosszul lett, újra meg kellett operálni. Felépült ugyan, a háztartást már újra kezébe vehette, de közölték, nem járhat munkába, bármikor visszaeshet. Bálint nem látszott csüggedni, ápolta, aki rászorult, fürdette a pici lányát, ott volt, ahol kellett, kímélte a feleségét. Egyelőre mindenre futotta idejéből és kirobbanó energiájából. A pénz nem vetette fel őket, de megéltek.
Hanem az idős szülők napról napra nehezebben viselték a nekik szokatlan nyüzsgést. A gyereksírás elől kiültek a kertbe, ahol a megrendelők egymásnak adták a kilincset, folyton szólt a kapucsengő, a műhelyből csiszoló-, fűrészgép zaja verte fel a csendet. Egy-két nap el-eltűntek, csak este érkeztek haza, végül bejelentették, ők itt nem bírják tovább, kerestek és kibéreltek egy kis házat, elmennek. Úgy költöztek ki, hogy meg sem említették, mi legyen a magukra vállalt törlesztő részlettel.
Bálint vállalkozásainak adója, a járulékok összege egymás után többször is megemelkedett, a hiteltörlesztő részletek pedig drasztikusan megugrottak. Iza részben átvette a házipénztárt, ült a halom sárga csekk felett, és hamarosan eljött az az idő, amikor csak úgy tudott volna mindent befizetni, ha a konyhára alig tart meg pár fillért. A törlesztő részletek húzták a rövidebbet, mert azok már elvitték volna a nyugdíjának egész összegét.
Az eredetileg törlesztendő kölcsön nem apadt, hanem nőtt.
Még úgy tűnt, bőven ellátják asztalos és kárpitos munkákkal Bálintot, ezért úgy döntött, az amúgy sem igazán kifizetődő, annál inkább adózó üzleteitől meg kell szabadulniuk, így a szakmára is több ideje marad, a bevételből tudják fizetni az immár duplán rájuk háruló részleteket…
Kezdtek könnyelműnek tűnni az új lépések, de — megoldjuk, ne aggódj, szívem, bízzál bennem! — hangzott el újra és újra.
A lavina megindult, és rohamosan növekedve, megállíthatatlanul zúdult, a számára teljesen felfoghatatlan, kapitalista buktatókra felkészületlen férfi ekkor találkozott a végzettel. Valakivel, aki ellátta „jó” tanácsaival. Kész tervekkel ült le neje mellé: — XY banknak nagyon előnyös ajánlatai vannak, ami kihúzna bennünket a bajból. Felveszünk tőlük két milliót, abból kifizetjük a régi bankban másfél milliós tartozásunkat, ami marad, abból utolérjük magunkat.
— Te Bálint, én félek. Még egy bank? Kölcsönre kölcsönt? Azt is fizetni kell, hamar elfogy az a fél millió…
— Restaurálást is vállalva jól fogok keresni, ne aggódj, kedvesem. — Hanem a megrendelések úgy apadtak el, mint a holdfogyatkozás, amit azonban nem követett holdtölte.
Bálint munka után kezdett járni, amikor meghallotta, hogy a posta kézbesítőt keres… És következett a hegyen-völgyön kerékpározás a nehéz bőrtáskával, esőben, sárban, hóban, fagyban. Műszak után Iza aggódó tekintetével követve ette meg az ebédet és vacsorát egyben, szusszanásnyi idő alatt, majd ment az alagsorban várakozó egy-két fotelt rendbe hozni…
Ha az ember tervez, az még hagyján, de a naiv ember…
A következő lépés — szintén „jótanácsra” — a banki kölcsön átruházása egy közvetítő cégre. Azt gondolta, és bizonygatta, körültekintően jár el, a cég hitelközvetítő és értékbecslő, hivatalosan bejegyzett, velük semmi gond nem lehet.
Az Iza rokkantnyugdíjából és a férje postás fizetéséből levont összeg még a kamatokra sem volt elég. A maradék pedig a megélhetésre… Kezdtek minden feleslegesnek kimondott tárgyukat eladogatni. Az idő pergett, a megoldás távolodni látszott, a tartozás már az égbe szökött.
Bálint gerincfájdalmakkal került orvoshoz, aki azt tanácsolta, hagyja abba a kerékpározást. Hihetetlen szerencsének találta, hogy egy sokkal jobban fizető, magánvállalkozó alkalmazásába mehetett át, aki kezdetben nélkülözhetetlen munkaerőt talált benne, de pár hónap múlva fizetésképtelenné vált.
Megjelent a végrehajtó, majd — újabb baráti jó tanácsra — az ingatlanforgalmazó cég, akiknek pedig nevükben is szerepel a fenyegető pénzbehajtó jogosultság is… Ők árvereztek, az épületet értékéért senki nem akarta megvenni, az első kísérlet eredménytelenül zárult. Kitűzték a másodikat, majd a harmadik idejét. Végül maga a behajtó cég vásárolta meg, töredék áron. Az imádott, gazdag, puha fészket úgy hagyták el, hogy azt gondolták — tiszta lappal, nulláról, mégis hittel egymásban és saját erejükben — fel tudnak állni még és újra kezdeni. Hanem a tartozás rendezése és a kezelési költségek kifizetése után három millió tartozást mutatott ki a hitelező. Bálint nem hitt a szemének, keresett egy ügyvédet, aki közölte, semmit nem tehet, jobb, ha nem kereskednek, az „ellenfél” törvényesen bejegyzett, megfoghatatlan, sőt nem veszélytelen velük szembeszállni…
Beszélgetésre, meghitt együttlétre nem jutott már idő.
A gyerekek nőttek, a középiskola messze lévén, kollégiumba kellett elhelyezni őket, befizetni étkezésüket, hol ez kellett, hol az, a tanulás kellékei mellett kinőtt cipő, nadrág helyett új, nem is márkás bár, de jó lett volna — olvasta ki kislánya szeméből az anyu. — Mint az örvény, húzta le a kis családot a nélkülözés.
Amikor Iza rokkantnyugdíját megszűntették, rehabilitálhatónak, maximum négy órás munkavállalásra alkalmasnak ítélve a majd húsz éve még az utcára is csak kísérővel merészkedő asszonyt, erőt kellett vennie magán. Hősiesen küzdötte le gyengeségét és félelmeit. Újra tanult közlekedni és emberek közt mozogni. Ideiglenes munkaszerződést kötöttek vele…
Este fáradtan ült le az utóbbi időben többet munkanélküli, mint dolgozó férje mellé, várva tőle a régen megszokott, mostanában annyira nélkülözött, lelki erőt adó bíztatást.
— El kell mennem — közölte Bálint csendesen, de valami új zöngével a hangjában.
— Ilyenkor? Munka? Ahhoz túl fáradt vagy! Pihenned kéne előbb — nyúlt volna a keze után a felesége.
— Találkoztam valakivel — húzódott el Bálint.
— Kivel? — kérdezte gyanútlanul Iza.
— Tényleg tudni akarod?
— Persze…
— Azzal, akit nem kell „eltartani”, aki nem akar tőlem semmi mást, csak a szerelmemet — csattant a szava.
A világ elsötétült… a férfi, aki egykor az életét adta volna érte, észre sem látszott venni, mi játszódik le a felesége lelkében.
Úgy állt fel, mint aki letette terhét, és eztán csak önmagának élhet, mint akinek semmi kötelezettsége nincs többé. Azóta otthon ül, míg a telefonja nem csendül, akkor üdvözült arccal indul, majd a hajnali órákban érkezik haza, beáll a zuhany alá, megnézi, van-e valami ennivaló, aztán aludni megy… Amikor felébred, tiszta ruhát ölt, megkérdezi, kell-e vásárolni, azt nem, hogy van-e miből. Ha van, ha nincs a kis apróból, amit letesz néha, megveszi cigarettáját, hazajön és várja ismét a hívó szót…
Ezalatt Iza egyre kérdezi, hová lett az ő Bálintja? Már nincs, eltűnt, átalakult valami érzéktelen bábbá, hisz önmagát se becsüli már! Nem érdekli, hogy szülei megtagadták, gyerekei megvetik. A szerencsétlent ki sem teheti, hiszen nyilvánvalóan ép eszét vesztette. Nem, mindez nem történhetett volna meg másképp! Összeroppant, menekül, de egyszer… igen, biztosan…
A tartozás? Néma csend. A behajtó cégtől nem érkezik felszólítás, levonás nincs a fizetéséből, igaz, olyan kevés az, hogy abból mit is vonhatnának le… Retteg, mi lesz, ha egyszer mégis megjelenik az uzsorás… Kire száll az adósság terhe? Az utódokra? Mivé lett az életük? Vele ki törődik? És a gyerekekkel mi lesz? Fia harminchoz közel, talál majd munkát… talán nem hiába keresi… Zita túl az érettségin — tehetséges… ruhatervezőnek készült —, de továbbtanulni nincs reménye, ugyan, miből fizetné…?
A biztonságosnak hitt vár összeomlott, gyanútlan építőin és lakóin átgázoltak a viharos szelek, kútjai kiapadtak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pápay Aranka
