Elégia felé
Nem zavar senki,
itt szervesen jön létre,
ami való és önmagáért.
Egy beszélget?s szövegben
talán zene, nem értik, szólják .
Tán hallgatni kéne olykor,
el?hozni, mi egykor fölkavart,
de már nem.
Ez itt a nyugalomnak tengere,
sehol egy hullám,
de moccanatlan is;
mindegyik sejt, molekula
az egésszel van,
és kapcsolatban bonthatatlanul,
a h?ségnek tudása – h?s víz ez.
Talán az élet lenne ez?
Az élet örök nem tudás,
ficánkol, les az újra,
közben már a régit sem,
az átéltet sem érti;
ha szomjazik – iszik,
nem gondol másra,
az ösztönök vezérlik
– bens? folyam –,
szemét homályosítja látás,
sírás a vágytól, fájdalomtól,
gondtól öröm: hogy van.
Jaj, a vizek sosem találkoznak;
van barlangvíz, van tenger,
folyamvíz és égi –
s mire az egyikb?l egy másik lenne,
örök már nem, folyvást sosem –
a gondolat effélét mondana,
de csitt; az önteremt? természet
fölé nem kéne spekuláció.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.07. @ 07:41 :: Petz György