Mindent benövő-gaz lennék
még ha el is átkoznátok
magammal fedném be
szégyenét e tájnak
a jegenyesor mögött
hol hátán hord a föld
s romba-dőltek a tanyák
a megtört Tiborcok
térdre hullott fáit
bedőlt kútkávákat
cserép-forgató krajcáros szélben
égre sajdult fájó lelkemmel fednék be
vakká tett vermeket
szétforgácsolt ódonkapuit a létnek
iskolák romjain
elvetélt reményben
a kivágott fákkal
szomjas legelőkkel
élettelen tarlón
pókhálókból font
gyászlobogókkal
úgy ahogy illik
kísérném a sírig
s várnám egyre várnám
hogy akik elmentek
orgonás illatban
lánykacajos éjben
ide visszatérnek
s visszahozzák újra
az emberi hangot
a vetésből sarjadót
tavasz-nyár-ősz-telet
a sorsukra hagyott
holttá vált életet
s ami maradt még…
A sejtető semmit
a valami helyett
szívbe mártott véres
Krisztus-keresztjét
a sikongó csendet
hol embert szült
hitben az ember
s a föld méhe egykor
tiszta ízt adott
Ha megtehetném
ami lehetetlen
vagy Isten tenne csodát
feltámasztanám a holtakat
a délibábok felettégig
növő gyomon át
hogy lábamhoz szelídüljön
e szívbe-ragadt táj
megtenném
utolsó leheletemmel is
amíg lehet…
Legutóbbi módosítás: 2012.06.11. @ 18:15 :: Seres László
