Hordtam neki ölben a fényt
mikor sötétség borult rá
s földbe gyökerezett vadvirág-illata
amit a vágy kisimult égre festett
gyógyír volt ez neki és nekem
ábrándnyi éhgyomorra
ablakáig kúszó vad borostyán
hajnal-szaggatta leheletnyi csend
éltető remény fájó kiábrándultság
Emlékema is űrt hagy bennem
betölt s elbűvöl
ahogy fénye egyre jobban éget
magamat vádolom mindenért
ha fenn a mennyben járok
s kérdőre von Isten
megvakulok érte
S addig
addig hagyom hogy földbe gyökerezzen
mindegy ő éltet vagy én éltetem
tudom mikor rám törnek
a kisírt-szemű álmok
anyám sír bennem
s én könnyezem
Legutóbbi módosítás: 2012.06.16. @ 15:54 :: Seres László