Földre csorog az alkony. A hangok elhalkulnak, a szavak, mint tenger mosta, hideg kövek mozdulatlan hevernek előttem. Mennék utánad, indulnék hozzád, vinném az álmokat, meséket, rólam, rólunk, rólad, de kezem nem mozdul, lábam sárba ragadt. Hiába üvöltenék, úgysem hallanál, hisz te is szemben állsz ezzel az átkozott, gyilkos viharral.
Félsz? Félek helyetted, félek érted…
Nincs vesztenivalóm, hisz nincs már Istenem, nincsenek ígéreteim, se alkum, se gazdagságom, se szegénységem, csak háborúim, és bennük szótlan, magányos hőseim.
Árad a fekete csend, az égiek tenyeréből csillagvillámok hullnak az éjszakába, fals dallamot játszik az örvényekbe kapaszkodó szél. Öleletlen az éjszaka, hozzám kucorodik.
Dúdolsz… Valahol. Valamikor. Soha nem hallottalak énekelni. Szemedben a múlt zuhog, én is benne bolyongok, egy idegen világ, idegen útján haladok, de szívedig soha nem érek el.
Emlékszel? Emlékszem helyetted, emlékszem érted…
Hisz a gyermeki álmok lélegeznek, élnek, de egyszer majd elmosódnak, elszakadnak, kettétörnek, meghalnak. Magamba lélegzem a mélységet. Megrajzollak. Olyan vagy most, mint a fáradt FöldAnya, kinek sáros egén a nappalok összefolynak a sötétséggel.
álmodsz? Ámodom helyetted, álmodom érted…
Ahogy a kiszáradt fa szórja el leveleit, úgy a neked, hozzád írt verseim is milliónyi gondolatra hullnak szét. Földre zuhan a hold, súlyos fellegek közt a rég lejátszott háborúk újra eleven valóságok lesznek. Eltévedt soraim közt feldúlt harctér a világ. Lövészárokban hasal a tegnap, célkeresztjében a holnap kiabál. Feltartja kezét, de nincs kegyelem, csak őrült látomások, árva félelmek. Tompul a hinni akarás, megrogy a térd, megfeszül a mostoha csönd. Torzul az idő, hol tágul, hol szűkül. Világnyi vajúdás ez.
Fájsz? Fájok helyetted, fájok érted…
Az emlékezés is fájdalmas. A születés is, és a halál…
Fekete. Fehér. Igen. Nem. Nincs választás, se út, csak ordító szakadékok, hasadó hegyek, s lehullt falevelek. Omlanak az öreg falak, lávaként hömpölyög az esőszagú hajnal, a lángok egyre elevenebbek, éhesen falják a zord sötétséget.
Ázott macskaköveken sétálsz a nyárillatú reggellel, nézlek, ahogy átmész a túloldalra. Körbeölel az idő. Ölelnélek én is.
Megvársz? Én várok helyetted, várok érted…
De nem nézel hátra. Lelkedben a mélységgel harcol a végtelen, lassan eggyé olvadsz a tegnapok elhazudott álmaival. Mindent magaddal viszel.
Újra.
Szemed keresem, titkaidat akarom megfejteni, de csak hideg árnyékodat érzem. Nézz rám anyám, szólj hozzám, hozd vissza a hangokat, öleléseket, nélkülük vigasztalan üresek az éjszakák és a nappalok. felhőkig nyújtózkodó házfalakra kúsznak a lopott fények, mögöttük elmosódó arcod árnyéka. Gyorsan leélted velem álmaid, nem hagytál időt lélegezni melletted. Már nem rajzollak meg, nem írlak verssé, csak szeretlek úgy egyszerűen, úgy csendesen magamban, hisz a játék ma is véget ért, s megint csak ezek a nehéz háborúk, és magányos hősök maradtak nekem…
Emlékeim papírlapon elmosódó pillanatok, szótlanságod szívedig gombolod. Pedig csak játszani vágytam ma is, mesélni, élni.
Veled.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.10. @ 11:57 :: Szilágyi Hajni - Lumen
