„40 éves sovány férfibeteg”, állt a kórházi felvételi lapomon. Ez szíven ütött. Soha korábban nem voltam se 40 éves, se sovány, se kórházi beteg. Na jó, férfi, az körülbelül huszonöt éven át úgy-ahogy voltam. De hát mindent el kell kezdeni egyszer. Hiába, elérkezik a negyedik iksz, és lejár a garancia. El?jönnek a kisebb-nagyobb rendellenességek, gyári, illetve szerzett hibák. A felvételir?l az idegosztályra kerültem. Egy keménykötés? ápoló kerekesszéken tolt fel az emeleti kórterembe. Utólag Magdi elmesélte, hogy ezen a ponton ? már azt látta maga el?tt, hogy professzoros külsej? f?orvosok, docensek, és egyéb szaktekintélyek hajolnak össze felettem komoly képpel, és azon tanakodnak, milyen módszerrel kíséreljék meg mégis megm?teni az egyébként m?thetetlen agydaganatomat. Így utólag visszagondolva nem irigyeltem ezért a fest?i látomásért.
Röhögnöm kellett. Néhány napja még a Rolls Royce vezérigazgatójának fekete sof?rje ugrott szolgálatkészen, hogy kinyissa el?ttem a szintén fekete limuzin ajtaját, most meg egy hullaszállító külsej? egészségügyi alkalmazott, rokkant kocsival szlalomozik velem a zárt osztályra. Ha egy karrier egyszer elindul! A száll a kakukk fészkére cím? filmen nevelkedve vártam a F?néni megjelenését, egy kényszerzubbony és egy elektrosokkoló képe kergette egymást billeg? agyamban. Kaptam egy ágyat, amit néhány napos szédülés után azzal a biztos tudattal foglaltam el, hogy ez nekem jár. Közben az is kiderült, hogy mégsem a zárt osztályra, hanem csak lumbágósok, fejsérültek és minden egyéb szolid idegrendszeri, és nem pedig ideg-elme bajokkal küszköd?k közé kerültem. Fáradt mosolyomat körbehordoztam újdonsült kollégáimon, elhaló hangon bemutatkoztam, majd visszatértem az eddig jól bevált, biztos menedéket nyújtó félálomba.
Az elkövetkez? napok alatt le kellett mondanom arról az el?ítéletemr?l, hogy a kórház egy nyugodt hely, ahol az ember csak heverészik az ágyában, csinos ápolón?k kivillanó idomain legelteti szemét, esetleg bekap egy-egy szem orvosságot, hogy azért némi küzdelmet is folytasson a betegséggel szemben. Nem, hajnalban kellett kelnem, mint a katonaságnál, lázat mértek, vért vettek ââ?â?¬ ilyet még a katonaságnál sem csinálnak ââ?â?¬ majd könny? reggeli ââ?â?¬ a hangsúly a könny?n van ââ?â?¬, ezután neki kellett indulni a kórház labirintusának és orvosok kezére kellett adni magam, akik mindenféle rettent? vizsgálatokat végeztek.
Az elkövetkez? napokban infúziót kötöttek belém, fülembe langyos vizet öntöttek, fényképeztek kívül-belül, tarkón szúrtak stb. Az orvostudomány a maga kérlelhetetlenségével, módszerességével centiméterr?l-centiméterre térképezte fel a testemet. Belekukkantottak az agyamba is. Nem sok mindent találtak. Már úgy értem, rendellenességet. Persze, hogy mi a rendellenes, és mi nem az, azt csak a számok döntik el. Mindig a többség mondja meg mi a normális.
A szédülést abszolút profin kezeltem, szinte hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Azt azért nem mondom, hogy hiányzott volna, ha hirtelen magamra hagy, de egész tisztességesen megvoltunk egymással. Egy szimbiózis, ami a miénk volt, akkor m?ködik, ha mind a két félnek van haszna bel?le. Azt érzékeltem, hogy a szédülés nagyon jól megvan a fejemben, otthonosan berendezkedett. Lóbálta el?ttem a világot, el?állította szorgosan a hányingert, olyan sajátosan mozgatta a tagjaimat, hogy azt egy jó formában lév? rock együttes tánckara megirigyelhette volna. Nem voltam képes olvasni, jóíz?en enni, összefügg? gondolatokat kigondolni. Mégis ma már tudom, hogy kényszer? egymásrautaltságunkból én is profitáltam.
El?ször is megismertem egy kórház hétköznapjait belülr?l, és így tapasztalataimat állandóan össze tudtam hasonlítani a televízióban futó kórház sorozatok által nyújtott információkkal.
Megtapasztaltam milyen érzés negyvenévesen gyereknek lenni. Úgy láttam ugyanis, hogy a kórház kapuját átlépve a beteg egy mágikus metamorfózison megy keresztül. Az intézmény nagy tudású személyzete a munka tárgyát üdvözli benne. Szükséges rossz, nem kiiktatható eleme, de mindenképpen akadályozója a gyógyítási folyamatnak, annak, hogy csak és kizárólag a beteg testrészre lehessen fókuszálni minden energiát. A szerencsétlen beteg felel?tlen fecsegésével, akadékoskodásával, állandó kérdez?sködésével ââ?â?¬ tudniillik, hogy mi is a bajom doktor úr, fájdalmaim vannak, félek, mi lesz velem, stb. ââ?â?¬ egyáltalán jelenlétével nagyban hátráltatja a hatékony, üzemszer? m?ködést. Ilyen cserfesek, minden lében kanalak a gyerekek szoktak lenni, tehát a gyógyhely alkalmazottai ilyenként is tekintenek az egészségileg átmenetileg hátrányos helyzet? egyénre. Az átmenti jelleg azért markáns összetev?je a betegeskedésnek, mert vagy meggyógyulunk, és minden visszaáll az eredeti helyére vagy befejezzük ideiglenes pályafutásunkat itt a földön. Ha a környezet kis lurkóként kezel, egy id? után mi is hajlandóak vagyunk elhinni, hogy jogaink, lehet?ségeink egy kisgyermek szintjére taszíttattak. Egyes helyeken az a gyakorlat, hogy nemcsak az éveit?l fosztják meg az ápoltat, hanem a nevét?l is. Egyeske, ketteske stb., attól függ?en hány ágyas szobákban folynak a rekreációs er?feszítések. A ketteske név még így becéz? formában is csupán egyetlen jellemz?jét ragadja meg a páciensnek, nevezetesen azt, hogy az ajtótól számítva hányadik ágyban terül el. Valljuk be, ennél azért összetettebb egy ember.
Err?l jut eszembe egy érdekes dolog, ami akár mélyelemzés tárgya is lehetne. Valamilyen rejtélyes okból a szobatársaim következetesen Matyinak neveztek. Nem az az érdekes, hogy ?k ezt a nevet használták, mert valószín?leg kevéssé er?teljes színrelépésemkor az els? napon, a bemutatkozásnál produkált reszketeg motyogásom téveszthette meg ?ket, és a sors akusztikai tréfája gyanánt az Árpádot Matyinak hallották. Lehet az is, hogy száznyolcvan centiméteres termetem ellenére, a kór okozta súlycsökkenés az össztömeg szempontjából azt a benyomást alakította ki a szemlél?ben, hogy az új beteg Hüvelyk Mátyás személyesen. Még örülhetek, hogy nem Pannának hívtak, a Pöttöm Panna cím? alapm? f?szerepl?jével való összekeverhet?ség miatt. Nem, az elemzés tárgya az lehetne, hogy én miért fogadtam el ezt a nevet, miért nem tiltakoztam ellene anyakönyvi kivonatom heves lobogtatásával. Egy szóval sem kértem helyreigazítást, s?t néhány nap múlva már akkor is hegyezetem a fülem a Matyi név hallatán, ha félálomban voltam. Rögtön éberré váltam, és arisztokratikus könnyedséggel kapcsolódtam a szobatársak beszélgetésébe. Szerencsére a sorstársak által m?soron tartott témák nem tették lehetetlenné, hogy itt-ott én is hozzátegyek valamit. Ha sokáig haladtunk egy kérdéskör nyomvonalán, az már megpróbáltatást jelentett, tartósan ugyanis nem nagyon tudtam ugyanazon a csapáson kalandozni.
Sokat gondolkoztam azóta azon, hogy vajon a Matyi név mögé bújva talán úgy hittem, hogy ha máshogy hívnak, akkor ez az egész nem velem történik? Mit nem akartam tudomásul venni? A rendszeres borotválkozás viszonylag hamar megtanítja az embert arra, hogy felismerje magát a tükörben. De ki az a másik pofa, aki visszanéz a tükörb?l? Ezen én általában nem sokat gondolkodtam. Volt persze magamról egy kialakult képem, ami többnyire öncsaláson alapult. Olyannak láttam magamat, amilyen csak szerettem volna lenni. Az összes általam jónak tartott tulajdonságot, jellemvonást felkasíroztam egy álarcra és azt az igazi arcom elé emeltem. Hogy van egy igazi is, azt nem is tudtam. A Matyi név adta új személyiség megkímélt attól, hogy a régi, jól bevált, de ebben a helyzetben nehéz álarcomat hordozzam. A betegség legyengített annyira, hogy nem volt er?m fenntartani a látszatot, de mivel a valósághoz még semmi közöm nem volt, nem tettem mást, csak lecseréltem egy másikra, a Hüvelyk Matyiéra. Elszalasztottam egy alkalmat, hogy felébredjek.
Jó barátommal, a szédüléssel való együttlét lehet?séget adott arra is, hogy az emberi társadalom hierarchikus elrendez?désének egy sajátos kórházi vetületét tapasztaljam meg. Kint a szabad világban az er?sorrend alapja a pénz, a hatalom, a tehetség és más ilyen kézenfekv? dolgok. Az egészségügy e tekintetben is saját arcát mutatja. A páciensek hierarchiájáról van nevezetesen szó, mert azt volt alkalmam belülr?l feltérképezni, míg a másik oldalon az orvosok, n?vérek alá-fölérendeltségi viszonyai (lefordíthatatlan szójáték) rejtve vannak el?ttem, azokról nem sokat tudok.
Tehát, a betegek között sok a hasonlóság. Ide tartozik az el?bb már részletesen tárgyalt tény, hogy az életkort illet?en nem nagy a szórás, lévén mindannyian gyermekkorúak. Az öltözködés sem nyújt igazi támpontot, bár a pizsamák, köntösök alkalmazott divatja némi differenciálási alapot teremthet, de nem olyan határozottat, amin el lehetne indulni egy szociológiai igényesség? áttekintés során. Önként adódik tehát a következtetés, hogy a ház falain belül legnagyobb szerepet játszó jelenségr?l, a betegségr?l lehet csak szó, ha pontos képet akarunk kapni. Az éppen hordozott nyavalya jelöli ki a társadalmi ranglétrán a helyet. A betegség súlyossága, az azzal járó fájdalom, esetleg az azt kísér? küls? látvány, stb. bonyolult kombinációi adják a végeredményt.
A mi kórtermünkben például az egyik kolléga egyszer? lumbágóval érdemelte ki az elhelyezést. Ez a diagnózis annyira hétköznapian hangzik, hogy azt hihetné a felületes szemlél?, hogy ezzel az intézményi fels? tízezer tagjai közé emelkedni nemigen lehet. A mi esetünkben nem ez a helyzet. Kollégám betegségét olyan fájdalmak kísérték, hogy órákon keresztül csak nyögni tudott, kicsavart pózba merevedve. Fájdalom rohamai alatt az ápoló személyzet jelentékeny részét foglalkoztatta. A fájdalmak interpretációja olyan elemi erej?, olyan leny?göz? volt, hogy a kórházi társadalom két ellentétes pontján helyet foglaló egyedeket (lásd: alkalmazottak-betegek) egyaránt magával ragadta. Ilyenkor a n?vérkék csak körülötte sürgöl?dtek, sajgó tagjai a figyelem fókuszába kerültek, ett?l központi személyiséggé n?tte ki magát, rögtön hatalmasat ugrott el?re a hierarchiában.
Én is viszonylag jó középosztálybeli helyre soroltattam. Bár a szédülés elég gyenge muníciót jelent a társadalmi mobilitásban sikeresnek lenni, de a kór ismeretlen eredete nagyban növelte tekintélyemet. Ehhez járult még, hogy kórházi tartózkodásom egy pontján az az ítélet született, hogy agyvizet kell venni tüzetesebb vizsgálódásnak alávetend? annak beltartalmát. Ez a beavatkozás azzal jár, hogy a szerencsétlen agyvíz tulajdonost hátulról egy irdatlan méret? t?vel tarkón szúrják, és így nyerik a fent említett folyadékot. Ezt követ?en huszonnégy órán át nem szabad megmozdulni, mert a legparányibb mozdulatnak is kibírhatatlan fejfájás a következménye. Hiába a legapróbb társadalmi emelkedésért is nagy árat kell fizetni néha.
Van persze az arisztokráciának az az ága, amely a születés jogán mondhat magáénak valamilyen szörny? kórságot. ?k h?vös nyugalommal szemlélik a többiek er?lködését, amit azok a ranglétrán való el?re mozgás érdekében mutatnak. Az állami egészségügy kebelén töltött id?m alatt volt szerencsém néhány ilyen odaátról hozott betegséggel bajlódóhoz, meg is nyomta a tapasztalat a lelkemet. Nem értettem, hogy mit vétettek ezek a szerencsétlenek, miért kell nekik ezt a nehéz terhet cipelni.
Korábban a lehetséges kérdéseket fel sem tettem, egyszer?en nem fogalmazódtak meg bennem vagy észre sem vettem a szituációt, aminek a miértjét kellett volna keresni. Ha mégis voltak kérdéseim, azokra rendszerint nem találtam kielégít? választ vagy elintéztem egy kézenfekv? magyarázattal. Persze az addig szerzett tapasztalataim, ismereteim nem is nyújtottak kell? alapot máshoz. Az a világ, amit addig építettem magamnak egyszer? volt, viszonylag áttekinthet?. Eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy ez a betegség mit mond nekem. Pedig elég hangosan üvöltött a fülembe, csak süket voltam meghallani. Ha valaki azt mondja akkor, hogy próbáljak analógiát keresni a szédülés okozta bizonytalanság érzése, a felborult világ látványa, illetve az életem céltalansága, tarthatatlansága, ingoványos talajra építettsége között, valószín?leg csak jólneveltségem okán nem nevetek a szemébe, de hogy nem veszem komolyan az biztos.
… … … … …
A kint és a bent elég kusza,
zötyög velem a lét busza,
a csomagtartóban sorsom rébusza.
Szédülten dülöngél a táj,
már szinte fáj,
hogy nem lehet bel?le semmit kivenni,
ki mondja meg, hol lehet innen kimenni?
… … … … …
Többször bebizonyosodott az életemben, hogy hiába történt meg velem valami fontos, valami ordítóan figyelmeztet? esemény, tapasztalat nem lett bel?le, mert a tudatom nem fordult felé. Egy hét kórházi ápolás után a betegségem amilyen titokzatosan jött, olyan titokzatosan el is távozott. Itt volt hát az ideje hálát adni a sorsnak, hogy megúsztam és úgy, ahogy van elfelejteni az egészet. Ezt meg is tettem a fenti recept szerint. Megint visszaállt minden a régi helyére, én is visszavettem az addig viselt álarcomat. Folytatódtak az események a már jól ismert, és ezért biztonságos helynek számító kulisszák között.
… … … … …
Álldogálunk bénán, ködbe mártott aggyal,
barátkozunk a tagjainkban terpeszked? faggyal.
Szuroksötét fényben tartunk terepszemlét,
nem bolygatja itt az elmét a lét és a nemlét.
… … … … …
Látom akkori magam, mint a középkori nehézlovasság egy katonáját. Jól fel vagyok páncélozva, semmi nem hatol át rajta. Csak sajnos csalóka biztonságot ad ez a páncélzat, amit magam köré növesztettem. F?leg attól véd, ami pedig hasznomra válna. Elszigetel másoktól, fontos történéseket tart távol t?lem, nem lehet észrevenni miatta a sors finom, figyelmeztet? kopogását a mellvérten. A sisakrostélyon át a világnak csak egy darabját látom, a páncél állandó zörgése lehetetlenné teszi, hogy a fém kongó hangján kívül mást is meghalljak. Lefokozott lét.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.02. @ 10:57 :: Vadászi Árpád
