Amikor már csak az Isten tud segíteni
Vasárnap, ígérete szerint megjelent Szegedi. A meleg májusi estén kellemesen lehetett a szőlőlugasban üldögélni és elbeszélgetni. Zajzoni boldogan újságolta neki, milyen „szerződést” kötött Kanalasnéval.
— Bár igaza lenne, tanító úr, de nekem kételyeim vannak. Édesanyámék dolgoztatták cigányokkal a földet. Terményben fizettek nekik. Nem volt baj velük, járt a kezük szorgalmasan, az egész pereputtynak. Ám másnap nem jöttek. Elmentek gombát szedni…
— Túl szép volt az egész… — sóhajtott a tanító.
— Végeredményben miért olyan fontos tanulnia? Mert látom, minden energiáját ebbe fekteti, pedig a fő baj a kislánnyal nem ez, hanem a magaviselete.
— Egy okkal kevesebb a gúnyolásra, ha tudja követni az órát, odafigyel, és nem zavarja a többieket, újabb konfliktusforrás szűnik meg. Nem old meg mindent, de ez az, amit leggyorsabban és legkönnyebben tudok úgy kezelni, hogy látsszon az eredménye — felelte a tanító.
— És miért jobb, ha idejön önhöz? Mert látom, nagyon örül ennek a megoldásnak.
— Miközben jár majd a kis keze, beszélgetni fogunk. Bármiről. Az iskolában csak a házi feladatra lenne idő. Megtanul magyarul. Itt nem csak a szóbőségről, a nyelvtani szabályok elsajátításáról és a mondatszerkesztésről van szó, hanem jóval többről. Azt hisszük, mi magyarok, hogy mindannyian ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük.[1] Tévedés! Itt nemcsak a figuratív, metaforikus, szimbolikus értelemben használt jelentésekre gondolok. Szavaink mögött vannak ki nem mondott információk, melyekről feltételezzük, hogy a másik kitalálja. Mindaz, ami partneremnek eszébe jut arról, amit mondok, az mind „benne van” az üzenetemben.
— Például, ha én kimondom: „cigány”, nem csak egy nagy kalapú és bajszú, esetleg színes rokolyás, kreol személy jut eszembe, hanem hozzá csatoltam az üzenethez az e fajhoz fűződő összes sztereotípiámat is, ami közvetlen környezetem kultúrájától függ — értett egyet Karcsi.
— Úgy van! Miért a középosztály gyermekei érik el a legjobb eredményeket az iskolában? Mert a tanítók is középosztálybeliek… Otthon a gyermekek hasonló nyelvet használnak, mint a tanító az iskolában. Nos, a roma lakosság nyelvezete a magyar középosztályhoz képest szegényes. Nemcsak romaniul beszélnek otthon, hanem sok mindent nincsen amihez „kapcsoljanak”, beszédükben nincsen megfelelője. Amíg ezt a „másik nyelvet” meg nem tanulják, komoly akadályt jelent a fejlődésükben. Ha velem mer beszélgetni, előbb–utóbb lesz mersze az órán is aktívan részt venni… Ez pedig alapjában rengeti meg a „buta cigány” sztereotípiáját. Ha ezt meg kell kérdőjelezni, akkor bármit meg lehet… Látta volna többiek arcát, amikor meghallották anyanyelvén énekelni… Nem hittek a fülüknek.
— Több kell ennél, hogy a közösség már kialakult véleménye megváltozzon. Empátiát ébreszteni bennük a kigúnyolt iránt… Ebben a korban azért ennyire kis fasiszták a gyermekek, mert nem képesek végiggondolni: „Ha én ő lennék, akkor most ebben a helyzetben azt érezném, gondolnám…” — Próbálja meg odatenni őket, a sértő mondatukat ismételjék meg a legjobb barátjuknak, majd őket kérdezze meg, mit éreztek. De tisztázza előre, ez most egy játék…[2] Vigyázzon vele, kockázatos, dominóeffektust indíthat meg vele. Felnőtt emberek úgy szoktak sírni a csoportterápián, mint a záporeső… A szülők nem fogják tapssal fogadni, ha megríkatja csemetéiket. Nyugodtan hívjon fel, ha szükségét érzi.
— Köszönöm, jó ötletnek tűnik. Alaposan végigrágom — gondolkodott el a tanító, majd kis idő után hozzátette: — Talán még jobb lesz, ha nem a delikvenst kérem meg, hanem két „független” gyermeket „szerepeltetek”. Esetleg kivárok egy hasonló, de apró konfliktust, két másik gyermek közt, majd felhívom a figyelmüket a párhuzamra.
— Még jobb! Több szem többet lát! — villanyozódott fel Szegedi, majd elkomorodott. — Ha a kislány rendszeresen ide fog járni, készüljön fel egy másik kockázatra, az esetleges pletykákra.
Zajzoni előbb kíváncsian várta, milyen pletykára kell felkészülnie, majd hitetlenkedve nézte a pszichológust, végül Kanalasnét megszégyenítően fakadt ki…
Szegedi folytatta:
— Tanító úr, egy ilyen világban, mint a miénk, alapvető hiedelem, hogy a jó és a rossz élesen megkülönböztethető egymástól. Ha így van, az természetesnek tűnik. A jó oldalra kell állni. Egyértelmű, a jó magyar és a rossz cigány közül kinek a pártját kell fogni. Aki másképpen cselekszik, az alapjában rengeti meg a világszemléletünket. Valami baj van vele.
— Ha már az iskolában nincs rá panasz, a magánéletében kell legalább találni valamit?
— Pontosan! Aki egy átkozott cigány kölyök pártjára áll, annak már csak annyi kell, hogy az anyja meglátogassa, mielőtt a lányának védelmére kelne. Miért tette, ha már köztudott, hogy bűnös? Az emberek fantáziája meglódul… Ha egyszer ilyesmit elhittek, a keresztvíz se mossa le. Minél nagyobb marhaságot tett vagy mondott valaki, annál nehezebb beismernie. Újabb bizonyítékot kell keresni. Nehezebb elhinni, hogy ekkorát tévedtünk, mint azt, hogy a tanító ráadásul perverz pedofil… Ami viszont alátámasztaná abszurd feltételezésünket. Emlékezzen, tanító úr, 1990–ben a forradalom után és a vásárhelyi események idején miket nem híreszteltek rólunk, magyarokról, EGYETEMET VÉGZETT emberek! A tömeghisztéria–keltés alaptörvénye: egyetlen agyalágyult dolgot hitess el a tömeggel, a többi megy magától. Meggyőzik önmagukat. A cáfolat pedig csak megerősíti az előítéletet…
— Hát, itt már csak a Mindenható tudna segíteni… — sóhajtott fel a tanító.
— Nem is rossz ötlet — mosolyodott el Szegedi.
— Imádkozzak? Már csak azt tehetem?
— Van neki szolgája is… Aki kéznél van. A falusi ember vallásos.
— Katolikus vagyok. Nem túlságosan buzgó. Nem imádkozom se ebéd, se lefekvés előtt. Néha el–eljárok a templomba. Ennyi. Míg a feleségem élt, gyakrabban tettem. Azóta kissé megrendült a hitem. Eszter nem érdemelte ki azt a szenvedést. Áldott jó lélek volt.
— Én bekukkantanék egy református istentiszteletre is, főleg, ha már az Isten szolgájának az angyalkáját is tanítja.
Az emlékek könnyet csaltak a tanító szemébe.
— Sírjon, tanító úr! Sírjon nyugodtan… a könnyek gyógyítanak.
— Köszönöm, fiam! És a segítséget is.
— Ha már fiamnak szólított, tegezzen is, mint egykor. Szólítson Karcsinak.
— Csak ha kölcsönös. Milyen apa az, aki a fia segítségére szorul? Bár ez a világ rendje… hogy a fiúk felemelkedjenek az apák szintjére, sőt túlnőjék őket…
— Köszönöm, Levente bátyám! Megtiszteltél.
— Megérdemled, Karcsi öcsém. Legközelebb ne merj autóval jönni, mert ezt az egyezséget meg kell locsolni! Félretettem a tavalyelőtti boromból különleges alkalmakra.
Alig távozott Szegedi Karcsi, Bajkó szomszéd nyitott be.
— Visszahoztam a fejszét. Nem kell többet, vettem magamnak újat. De láttam, hogy fáj a dereka, nem való neki a favágás. Engedje meg, hogy hasogassak fel egy kicsit.
— Megköszönöm.
Zajzoni nem akadékoskodott. Visszaült a lugasba, s próbált rendet teremteni gondolatai között. Még így is feltűnt neki, mekkora dühvel csapja Bajkó Péter a gyújtósnak valót. Véletlenül összetalálkozott a pillantásuk.
— Összevesztem az asszonnyal. Valamiképp le kell vezetni a dühöt, mert továbbadja az ember. De tényleg, tanító úr, nehogy meghalljam innen még egyszer a fejsze hangját! Szóljon csak át a kerítésen. Szeretek fát vágni, és gyakran összezördülök az asszonnyal — tette hozzá mosolyogva.
— De…
— A kisfiam egy ideje szeret iskolába járni. A tanítót azért fizetik, hogy elvégezze a dolgát, de egy petákot sem kap, mert megszeretteti a nebulóval az iskolát. Na, ennyi egy ideig elég is lesz, remélem. Megyek, kibékülök a házi sárkánnyal. Hátha lehűlt az ő kedélye is azóta. Még igaza is vót, az a legrosszabb!
A kapuból még visszafordult:
— Kár, hogy ma nem volt az istentiszteleten. Fehér tiszteletes úr gyönyörű beszédet mondott a szeretetről és a megbocsájtásról. Az Isten annyira szerette az embert, hogy még a saját fiát is feláldozta, csak megválthassa bűneit. Ezzel még a legnagyobb bűnösöknek is megmutatta, hogy ha megtérnek, számíthatnak a bocsánatára. Arra kérjük mi is a Miatyánkban: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Mert ők csak akkor térnek meg, ha tudják, számíthatnak a megbocsájtásra. A kiközösítés soha sem térített meg egyetlen eltévedt lelket sem, de kitaszításukkal mi magunk válhatunk bűnösökké. A kis cigányleánykát hozta fel példának, akit kikiáltottak az iskola rosszának. A tanító büntetés helyett a szeretet eszközéhez nyúlt, és a kislány kapott egy esélyt… Kár, hogy nem mindenki hallotta a faluban. És még inkább kár, hogy nem jár mindenki a református templomba…
„Hááát, az Isten megelőzött!” — gondolta Zajzoni, miután bezárta a kaput. Lement a pincébe, és számon vette, hány üveggel van még abból a tavalyelőtti legjobbikból, amikor olyan meleg volt az ősz. Látogatóba nem mehet üres kézzel. Útközben pedig azon töprengett, hallott ő Isten szolgájának a szájából olyan beszédet is, ami csak arról szólt, hogy sokan nem félik Istent, pedig eljön az utolsó ítélet napja, és a gyehenna tüzére kerülnek a bűnösök, mert ő nem felejt, s számukra nem lesz könyörület. Ez is ugyanarról az Istenről szólt?[3]
Zajzoni maga is meglepődött, amikor a következő napokban Devla hőségesen megjelent nála. „Munkahelyét” komolyan vette. Bármire kérte a tanító; zöldséget pucolni, gyomlálni, sepergetni vagy mosogatni, azonnal ugrott, járt a kicsi keze. Eleinte harapófogóval kellett kiszedni belőle minden szót, de látva, hogy a tanító nem neveti ki, ha butaságot mond vagy nem találja a szót, sőt erőfeszítést tesz és kitalálja mire gondolt, lassan–lassan megbátorodott. Más volt ez a hangulat, mint az osztályban, ahol huszonvalahány szempár meredt rá, akik azt lesték, mikor kacaghatják ki. Arcocskáján hálás, boldog mosoly jelent meg, ha néha megdicsérte a tanító. Zajzoni vele tevékenykedett, és miután odatették az ebédet, megszólalt:
— Na, amíg megfő, addig nincs mit segítened. Írd le a házi feladatodat!
Ebéd után sziesztáztak, ami alatt megkérte, olvassa fel neki az újságból a humorrovatot. Eleinte a kislány nem nevetett rajtuk. Azt sem tudta, mit olvasott el. Egyik nap hatalmas zápor indult meg, pont akkor, amikor Devlának haza kellett volna indulnia.
— Hát, ebben az esőben nem mehetsz haza — jelentette ki a tanító.
— Szoktunk az erdőben elázni — ellenkezett a kislány.
— Nem engedlek el ilyen időben.
Akkor jött az ötlete, hogy megtanítja snapszerezni.[4] Hiszen abban számolni is kell. Ennek ellenére látványos eredmény nem mutatkozott. De Zajzoninak volt ideje. Hosszú, több évtizedes tapasztalatára támaszkodva türelmesen várta az eredményt. Májusban nem lehet se aratni, se almát szedni. Igaz, az almafa legalább virágzik ilyenkor…
(Folytatás következik: A tetűpásztor)
[1] Bernstein kutatásainak eredménye.
[2] Friedrich Pearls által kidolgozott módszer.
[3] Gordon Allport kutatásai alapján kétféle vallásosság van felekezettől függetlenül: az isten büntetésétől való félelem („Nem félsz az istentől?”) és a szerető isten segítségébe vetett hit. Az előbbi növeli, az utóbbi csökkenti az előítéletességre való hajlamot. A vallási vezetők (papok, lelkészek, prédikátorok, imámok stb) retorikája határozza meg a hívek istenbe vetett hitének típusát.
[4] Hatvanhat néven is ismert kártyajáték. Létezik két-, három– és négyszemélyes változata.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
