Feladom…
Az igazgató szakította félbe a beszélgetést. Zajzonit az irodájába hívta. Szótlanul kísérte be, kinyitotta előzékenyen az ajtót, majd előre engedte. Szokásával ellentétben nem ült íróasztala mögé, hanem elvette a székét, az öreg elé ült, félig szembefordulva vele.
— Tudom — mondta az öreg keze közé temetett arccal. — Megbuktam… Szégyenletesen. Be akartam bizonyítani, hogy még jó vagyok valamire, de… Zokogott, mint egy gyermek. Egy idő után zsebkendőt vett elő, és belefújta az orrát. Az igazgató megvárta a műveletet, csak azután szólalt meg:
— Most akarja feladni?
Az öreg csodálkozva, még mindig csillogó szemekkel nézett felettesére. Nagyot sóhajtva foglalta össze néhány szóban mi mindent tett, és lám…
— Márta vissza akar jönni. Hétfőtől. Mondtam neki, ahogyan önt ismerem, fizetés nélkül is képes bejönni helyette, hiszen a gyermekeket összezavarja a sok tanítóváltás. Jól mondtam?
— Köszönöm a bizalmat, de…
— A tegnap még igent mondott volna, ugye? — Mivel a cáfolat elmaradt, folytatta. — Ma pedig itt zokog, mint egy megszidott kisgyermek… Arra gondoltam — tette hozzá rövid szünet után —, meg kellene írnunk a jelentést Kanalas Erzsikéről. Igaz, az év végén kellett volna, de több okból is jobb, ha ön írja meg. Egyrészt Márta személyesen érintett a konfliktusban, tehát véleménye szubjektív, másrészt ön tanította az utolsó hónapban, de legfőképpen ön vállalt felelősséget érte.
— És a többi gyermekért is… — pontosított az öreg. — Mit írjak?
— Hol van az a lelkes pedagógus, aki mindenkivel szemben érvényesítette ellenvéleményét egy hónappal ezelőtt? Aki felelősséget vállalt? Akitől rengeteget tanultam. Nekem egy ilyen ember még végső elkeseredésében se merje azt kérdezni: „Mit írjak?” — emelte fel hangját az igazgató. — Szóval hazamegy, megnyugszik, s hétfőn várom a jelentését.
— Nem látja, igazgató úr… — próbált közbeszólni Zajzoni.
— Szerintem tőlünk az Kiskorú Bűnözési Osztály ügyésze konkrét adatokat vár, amiből le lehet mérni, valóban van-e javulás a tanulmányi előmenetelében és a magatartásában — kis hatásszünetet tartott. — Én, mielőtt ide behívtam önt, elkértem a kislány iskolai füzetét. Ilyen, mielőtt ön átvette, és ez az utóbbi napok munkája. — mutatta — Statisztikát vezettem a róla kapott panaszokról. Nem amit öntől halottam, hanem amit a szolgálatos kollégáktól. Ilyen hosszú az első hét listája, és ilyen a múlt heti. Ami pedig a mai összetűzést illeti Kilyéni Gáborral, idézem önt: „Senki sem ok nélkül hülye, igazgató úr! Ha egy gyermek nem megfelelően viselkedik, annak mindig oka van!” Utánanézett, hogy miért robbant ki a mai verekedés?
— Nem — ismerte be az öreg.
— Én megkérdeztem Fehér Ildikót. Maga nincs rajta Kilyéni Gábor kedvenc-listáján, ugyanis tett önre egy megjegyzést. A kislány viszont tűzbe menne önért… Okoz majd Mártának egy-két meleg percet, garantálom… Úgy látom, mérhető módon javult minden szempontból, ha nem is látványosan. Ne hagyjon tehát cserben! Szedje össze magát! Sokat tanultam magától, és nincs joga ezt a példaképet összetörni egy pillanatnyi elkeseredés miatt! Lépjen ki az utóbbi két nap kudarcélményeinek hatása alól. Pokolba Béldiné történetével! Nem csak egyedi eset, hanem az lenne a csoda, ha olyan nevelési elvek mellett nem züllött volna el a gyermek.
— Ön végig nekem szurkolt a lelátókon, ugye? — döbbent rá az öreg.
— Próbáltam minél objektívebben felmérni a fejlődést… — felelte az igazgató, majd elnevette magát. — Hát, ha az első napokban még nem is, de egy hét után már igen… Szóval fel a fejjel, és menjen órára, mert becsengettek, és derítse ki mit?l „hülyült meg” pártfogoltja az utóbbi napokban. Annak oka van! — idézte ismét Zajzonit.
— Látom nagy hatással volt önre az a mondat… — mosolyodott el az öreg távoztában.
Alig várta Szegedi Karcsi pénteki látogatását, hogy megoszthassa vele dilemmáját. A pszichológus érdekes elmélettel állt elő:
— Nem a bántalmazást a legnehezebb elviselni, hanem a mellőzést. Társas lények vagyunk. Az ingerek ugyanolyan létfontosságúak számunkra, mint a táplálék, a víz és a levegő. Levente bátyám, meghalt a feleséged, üres a ház. Városon, egy tömbházban a szomszédok szinte csak köszönnek egymásnak. Van gyermeked és unokád, de nekik megvan a saját életük. Falura költöztél, mert itt van kihez szólnod. Átmész a szomszédba egy hagymáért, ő elkéri a fejszédet. Az emberek itt közvetlenebbek, igaz? — nézett rá, mintha megerősítést várna.
— Igen. Van a lépcsőházunkban olyan szomszéd, akivel a köszönésen kívül két mondatot sem váltottam az évek során.
— Nyugdíjba vonultál, megszűnt körülötted a nyüzsgés. Bármennyire fárasztott az utóbbi időben, mégis kaptál az alkalmon, amikor felkértek helyettesíteni. Mi több, hadat üzentél a világnak, csak megmenthess egy diszkriminált „iskolarosszát”. Házadba hívtad, mert így van kihez szólnod. Mit tesz a nagyobbik, ha megszületik a kistestvére, és kiskirályból/kiskirálynőből mellőzötté válik? Rosszalkodni kezd. „Inkább verjetek, csak foglalkozzatok velem!” Mit tesz egy asszony, ha a férje elhanyagolja? Hisztizni kezd. „Inkább üvöltözz velem, de ne hanyagolj el!”
— Hova akarsz kilyukadni?
— Sikerült a konfliktusokat Devla körül némileg elsimítanod. Ám, talán Fehér Ildikót kivéve, osztálytársai nem lettek a barátai. Nem ütik, nem gúnyolják, egyszerűen csak mellőzik. Minden hiányzó szó, minden elmaradt „gyere, játsszunk együtt” meghívás azt üzeni neki „nem vagy közénk való!” Nehéz kiprovokálni… „Szeressetek!” Annál könnyebb a konfliktust. Azt pedig kimondani, hogy „fogadjatok magatok közé!”, talán még nehezebb. Ami történt, várható volt. S van egy gyanúm, hogy történt még valami, ami már személyesen téged érint. Az igazgatótól értesültél már, hogy Kilyéni Márta visszajön az utolsó két hétre. Az unokaöccse az osztályodban van. Lehet, a kislány hamarabb megtudta, mint te…
— Arra gondolsz, fél, ha nem tanítom többé, akkor… — kapcsolt Zajzoni. — De hát én azt szeretném, ha…
— Ő tudja ezt? — szakította félbe Szegedi Karcsi.
— Éppen az a dilemmám, miként vegyem rá az anyját, hogy hagyja meg „állásában.”
— Beszélj a kislánnyal. Közöld vele, hogy továbbra is várod.
— Ez sajnos édeskevés…
Csörömpölés hangja szakította félbe beszélgetésüket. Amikor besiettek a házba, Devlát egy sarokba menekülve találták, arca, melyet keresztbe tett két kezecskéjével takart el részben, rémület tükröződött. A konyhában egy ripityára tört tányér cserepei hevertek.
— Ne félj! Nem verlek meg, csak egy tányér törött el. Nagyon sajnálom, szerettem és kár érte, de megtörténik — próbált lelket verni bele az öreg.
Miután megnyugodott, Szegedi faggatni kezdte:
— Ilyesmiért édesanyád meg szokott verni, ugye? — Devla alig észrevehetően bólintott, a férfi pedig egy ideig folytatta a megszokott barkochbázást. Végül Zajzoni hazaengedte a kislányt, de azelőtt még megígértette vele, hogy hétfőtől, bár visszajön Márta tanító néni, délutánonként továbbra is várja a segítségét. És jövőre, amikor szülési szabadságra megy, ismét tanítani fogja, de addig még be kell pótolniuk a hiányokat, mert csak akkor tudja tanítani, ha nem bukik meg…
Miután a két férfi magára maradt, összenéztek.
— Gondolod, hogy otthon bántalmazzák? — kérdezett rá az öreg.
— Nehéz megvonni a határt — vált gondterheltté Szegedi. — Nem vonhatunk a Gyermekvédelmi Hatóság védelme alá miden gyermeket, aki egy pofont kapott életében. Édesanyámnak is „gyors keze” volt, igaz adtam rá okot is eleget, mégsem nevezném magam bántalmazott gyermeknek. Még azt sem, akit egyszer kékre vernek. Falun sokkal megszokottabb nevelési módszer a fizikai fegyelmezés, a roma családoknál még inkább. De idegen ne merjen a rajkóikhoz nyúlni! Ne feledjük, még a Biblia, az Ótestamentum is tartalmaz olyan ajánlást, hogy az apa ne kímélje vesszejét. Idézem: „Ki a vesszőt kíméli, fiát gyűlöli; aki pedig szereti azt, szüntelen oktatja.”[1] Láttál kék foltokat rajta, olyanokat, melyeket feltehetőn nem osztálytársai okoztak?
— Nem.
— Én viszont azt láttam, hogy megsimogattad a fejecskéjét, ő pedig nem kapta el. A bántalmazott gyermekek általában félnek, ha egy felnőtt a fejük felé nyúl. Másrészt az agresszivitása arra utal, látott ilyen modellt a környezetében. Feltehetően, miután édesanyja magára maradt a családfenntartás felelősségével, idegesebb, s mivel ő a legnagyobb, gyakrabban válik bűnbakká. Amint mondta, édesapja ritkábban, de jobban megverte. Nem hiszem, hogy veszélyeztetett lenne.
— Egyelőre — tamáskodott Zajzoni.
— Ha tényleg az lenne, mit tehetnénk? — folytatta Szegedi. — Mikortól jobb egy gyermeknek, ha elszakítják az agresszív szülőtől, mintha mellette hagyják? Mert az elszakítást is traumaként éli meg! Nagy probléma a családon belüli erőszak. A gyermekek még rosszabb helyzetben vannak, mint az asszonyok. A bántalmazott nőknek még harminc százaléka sem fordul segítségért. Ezeknek a jó része is visszatér az agresszív párjához. Olyan esetről is tudok, hogy valaki meglátta az utcán, amint egy férfi verte a feleségét. A védelmére kelt. Erősebb volt a bántalmazónál. Nem hiszed el, mi történt. A nő egy bottal, amely épp a keze ügyébe akadt, a férje védelmére kelt, és leütötte védelmezőjét!
Jól eltértek a témától, hiszen arról beszélgettek, miként lehetne meggyőzni Kanalasnét, hagyja a gyermeket továbbra is „állásában”, hogy segíthesse. Zajzoni nem is álmodta, kitől kap elsősegélyt.
Nyugtalanul telt el számára a hétfő reggel, az első „tétlen” napja, amikor nem kellett tanítania. Bármihez fogott, nem volt látszata. Elindult egy irányba, de nem tudta, miért. Nekifogott valaminek, abbahagyta és másba kezdett. Lassan telt az idő. Megkönnyebbült, amikor meglátta a kapuban a kislányt. Ám ami arcára volt írva, az nem volt biztató. Tulajdonképpen az lett volna a meglepő, ha Devla nem rúgja össze a patkót már első napon Mártával.
Utolsó osztályát nem vitte végig, a gyermekek másodikat végeztek, amikor nyugdíjazták. Hallotta hírét, hogy eleinte eléggé megkeserítették életét annak, aki átvette őket. Pedig a fiatal kollegina nem volt hibás az ő nyugdíjba vonulásáért. Márta személyes kudarcként élte meg, hogy „az átkozott cigány kölyökkel” távollétében egyre kevesebb baj volt. Elég rossz stratégiának bizonyult részéről a konfliktus kiélezése, hiszen még szembetűnőbb lett Devla magatartásában beállt törés, melyet lehetetlen volt nem kapcsolatba hozni a pedagógusváltással. De hát mikor racionális a frusztrált ember? Az igazgató sajnos ezt szóvá is tette.
Zajzoni jobbat nem tudott, mint csitítgatni a kislányt, s újra elővenni a Szegeditől tanult játékot a „Van öt perced, hogy alázz meg!”-et. A kislány okosabbat nem tudott kitalálni másnap az iskolában, mint dacos hallgatásba menekülni. Naná, hogy élvezte, hiszen ezzel tudta a legjobban kihozni Márta tanító nénit a sodrából! Ő pedig benégyesezte.
— Hallgatásra csak elégtelent tudok adni!
Következő nap nem ment iskolába. Délután a „munkahelyén” sem jelent meg. Előfordult ez máskor is, ha elmentek gyűjteni valamit, de az öregnek rossz előérzete támadt. Másnap bement az iskolába. Még a kapuban összefutott az igazgatóval.
— Egyszerűen nem értem Mártát. El nem tudtam képzelni róla. Remek pedagógus, a gyermekek szeretik. Egyesek most is ujjongva fogadták visszatértét. Kedves nő, segítőkész, művelt, remek kolléga. Ha bulizunk, a társaság lelke, mindenki kedveli. Most is azért jött vissza, mert az ő osztálya, és év vége van… Tudod milyenek a perfekcionista nők… Semmi sem jó, ami nem az ő kezükből kerül ki. Szegény Sándor, otthon semmit sem tesz, és azt is rosszul… Látná, az a behemót férfi milyen vigyázban áll törékeny kis felesége előtt. Jó, jó, beismerem, én se szeretek vitába szállni vele, bár én lennék a főnöke — nevette el magát. Süssünk ki együtt valamit. Meg akarja buktatni. Nem adhatom ki parancsba, hogy engedje át!” Egyrészt nem vagyunk már a Ceauçescu-korban, másrészt húsz gyermek tanúsítja majd, hogy Devla meg sem szólalt.
— Akkor hagyja pótvizsgára… Augusztus elseje körül kell szülnie, nem?
— És a pótvizsgák időszaka augusztus közepén van… — értett a szóból felettese. — De a kudarc…
— Társadalmunk nagyon rosszul kezeli ezt a jelenséget. A sikerorientáltság, a nyertes-vesztes éles felosztás oda vezetett, hogy egy esély helyett, hogy behozza lemaradását, a gyermek egy büntetést, megszégyenítést lát benne. Pedig neki lenne az érdeke bepótolni. Az ötösnél meghúzott vonal, átmentél-nem mentél át, csak alátámasztja ezt a téves gondolkodást. Azt az illúziót kelti az éppen átcsúszottban, hogy ülhet a babérjain. Pedig alig tud többet a pótvizsgára maradtnál. A szülők a megszégyenítéstől akarják megmenteni a bukásra álló gyermeket és főleg magukat, azért „járnak közben”, miközben figyelmen kívül hagyják, mennyi hiányossága van a nebulónak. Ez a veszély nemigen fenyeget Kanalaséknál. Nagyobb feladat megértetni az anyjával, hogy az erőfeszítésnek van értelme. Valamiként megoldom — sóhajtott. — Őszinte legyek? Én sem akartam átengedni pótvizsga nélkül. Bár sokat haladt, nem áll még készen a harmadik osztályra. A problémát én a Mártával való személyes konfliktusban látom.
— Túl kellene élni ezt a két hetet — értett egyet az igazgató. — Beszélek én vele — vállalta magára. — Talán sikerül meggyőznöm, hogy magát teszi nevetségessé ezzel. Egyszerűen nem bírom felfogni… — tért vissza ismét az unalmas lemezhez.
Zajzoni az iskolából egyenesen Kanalasékhoz ment. Az utóbbi napok eseményei hatására az asszony belátta, ha tovább fajul a konfliktus Mártával, a javítóintézet ügye újra napirendre kerülhet. Ha már hajlott a jó szóra, azt is elfogadta, hogy nyáron is tanulnia kell a kislánynak. Nehezebb volt szót érteni Devlával, aki nem akart iskolába menni, ha Márta tanító néni jön. A végén Zajzoni más megoldást nem látott, mint bedobni az utolsó aduászt: „Kérlek… Nekem okozol nehézséget.” Végül kötélnek állt. Délutánonként eljött munkahelyére, mint addig, de már kelletlenül végezte házi feladatait is, annak ellenére, hogy elcsitult a kezdeti vihar.
Úgy t?nt, az igazgató sikerrel járt Márta meggyőzésében. Arról igaz, hallgatott, hogy miként vette rá a fegyverszünetre. Gyermeke érdekére hivatkozott, meg hogy az idegesség árthat neki, hiszen már egyszer szinte elvesztette harmadik terhességét is. Hagyja békén Devlát, hozzá se szóljon, így aztán azt se süthetik rá, hogy nem bír vele. Egyszerűen hagyja pótvizsgára. Ha meg sem szólal, nem adhat átmenő jegyet. Ez még hagyján, de amikor megígérte, ott lesz a pótvizsgán — melyen csak akkor mehet át, ha tényleg tud —, az már aljas dolog volt. Márta így azt hihette, a pártján áll. Hiszen barátok… Pedig ő titkon az öregnek szurkolt. Ha pedig valamit utált, az a kétszínűség. Hiába győzködte magát, hogy a cél szentesíti az eszközt, lelkiismerete nem volt tiszta.
Folytatás következik: Két kakas szoknyában
[1] Példabeszédek: 23,13
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
