Egy diszkriminált baba
Az öreg végig mellettük téblábolt, hogy kéznél legyen, ha kitör a „világháború”. A snapszerparti is feszült volt. Külön-külön már mindkettővel játszott, egyik se esett különösen kétségbe, ha vesztett, de aznap mintha élet-halál kérdése lett volna, hogy ki lesz a vesztes. Szándékosan „lemaradt”, de akkor meg a győzelemért alakult ki ádáz küzdelem. Bár inkább unokája kolerikus természetéhez illő kifakadásától félt, az Orsi győzelmével végződő játszma végén Devla szűrt ki a foga között egy gadzsi kezdetű, gyűlölettel teli mondatot. Gondolta, majd négyszemközt tart a tanítványának egy lelki fröccsöt, mert ezt szó nélkül hagyni nem lehetett. Hiába reménykedett a romani nyelven elhangzó mondat elsikkadásában, mert unokája rákérdezett:
— Miért mondja nekem gagică[1], hiszen nem vagyok a szeretője!
Most mit mondjon erre? Ha Orsi rájön, mit jelent, a mindenható Jóisten se akadályozza meg, hogy cigányozzon, hiába csikart ki belőle ígéretet. Hiszen, ha a másiknak szabad… De ha hazudik, unokája előbb-utóbb megtudja az igazi jelentést, s akkor oda a becsülete…
— Azt jelenti: lány. Nem roma lány — tette hozzá kényszeredetten, magában a Fennvalóhoz fohászkodva. Hiába. Az Istennek más dolga volt éppen.
— Olyan szó, mint a bozgor?
— Most akkor ő is cigányozhat téged? — fordult tanítványához, aki dacosan hallgatott. — Szóval nem. Ugye többé ez a két szó nem hangzik el? Ha nem akarjátok, hogy így szólítsanak, ti se mondjátok egymásnak! Még akkor sem, ha mérgesek vagytok! — nézett hol az egyikre, hol a másikra.
Az ezt követő hallgatást beleegyezésnek is lehetett értelmezni. A kártyaparti után a tanulás aznap sokkal rosszabbul ment, mint máskor. A kislány érzékenyen reagált valahányszor egy-egy hibára hívta fel a figyelmét. Többször is visszafeleselt. Ám örömmel tapasztalhatta, hogy unottságát kétségbeesett igyekezet váltotta fel. Csak később jött rá, mire megy ki a játék. Itt érte folyik a kakaskodás! Hirtelen eszébe villant a jelenet, amikor még főzés közben betoppant a postás és levelet hozott a nyugdíjosztálytól. Megkérte Orsit, olvassa fel. Akkor még nem tulajdonított jelentőséget Devla pillantásának. Most viszont összeállt a kép.
A két gyermek egymástól félti eddigi pozícióját, azért keresnek a kákán is csomót egymás munkájában! Tanulás, házimunka és kártyázás közben is féltek, hogy a másik megelőzi őket, mintha az is szerethetőségük kritériuma lenne!
— Na, gyertek ide, kakaskáim! — szólt rájuk. — Üljetek az ölömbe mind a ketten! Öten vagytok testvérek igaz? — fordult tanítványához, miután a két kis szoknyás kakas egymással szemben helyet foglalt a térdén, úgy méregetvén egymást, mint két pápaszemes kígyó. — Édesanyád melyikőtöket szereti?
— A testvéreimet jobban… — hangzott a megdöbbentő válasz. Hallatán még Orsi is nagy szemeket meresztett. Barátnőjének a panaszait juttatta eszébe, mennyire utálja azt a mondatot: „Te vagy a nagyobb, legyen több eszed!”
— Fájdalmas lehet ezt így érezni, még ha valójában nincs is így, csak, mint nagyobbtól, a szüleid többet várnak el tőled… — nézett a beismerő hallgatásba burkolózó Devlára. — Apu kit szeret jobban? Anyut, téged, vagy engem? — fordult Orsihoz, tartott rövid hatásszünetet, majd meg sem várva válaszát, folytatta: — Mindegyiket, de másképpen? Nem szerethet ugyanúgy, hiszen Anyu a felesége, te kislánya vagy, én pedig az édesapja… De tudd, mindannyiunkat szeret. Én miért nem szerethetlek mindkettőtöket, de másképpen? Nem kell jobbnak lennetek a másiknál. Nem olvashatsz szebben, mint Orsi, hiszen ő három évvel nagyobb, de ha sokat gyakorolsz, te is ügyesen fogsz. Ő sem olvasott egyből ilyen szépen. Az sem baj, Orsi, ha Devla ügyesebb a házi munkában… Azt neked kell még gyakorolni. Ha jók vagytok, szeretlek mindkettőtöket. Egyikőtök sem pótolható számomra. Egyetlen unokám van, s mi lesz velem, ki segít nekem, ha ő hazautazik a szüleihez? — nézett előbb az egyikre, majd a másikra. Nem remélt csodát ettől a beszélgetéstől, de hátha…
Amikor este az unokája lefeküdt, odaült az ágy szélére, és részletesen elmesélte neki tanítványa történetét. Orsi, bár láthatóan több részlet is megérintette, egy szót sem szólt. Nagyapja hagyta, érlelődjön benne a történet. Gondterhelten feküdt le és nehezen aludt el. Hiába törte a fejét, semmilyen ötlete nem támadt a helyzet kezelésére. Micsoda paradoxon! Az iskolában, ahol legtöbben gyűlölték, sokat javult a helyzet, s ez neki köszönhető, itt pedig kizárólag az unokájáról van szó. Pont róla! Vagy pont az a baj, hogy vele szemben nagyobbak az elvárásai, és neki feltétlenül bizonyítania kellene?
Másnap, amint megérkezett, Devla egyenesen Orsihoz ment és egy fából készült bábut vett elő. Megállt előtte, egy ideig nézte a játékot, mintha fájdalmas búcsút venne tőle, majd átnyújtotta, anélkül, hogy egy szó is elhagyta volna ajkát. Zajzonit is meglepte a jelenet. Unokájára pillantott, aki nem nyúlt érte, hanem hol a fájdalmas, nagy, barna szemekre, hol nagyapjára nézett. Tekintete egy pillanatra a tabufelirattal védett csodás babagyűjteményén is megpihent. Devla észrevette. Lemondóan engedte le az többi közé nem illő babát, lerítt róla amint elképzelte miként festene a hercegnők között a kopott rongyokból varrt ruhájú, merev bábú. Szégyellősen hajtotta le a fejét, szemébe könny szökött. Az öreg leguggolt hozzá.
— Ugye azért hoztad, hogy játszatok vele?
Földre szegezett tekintettel nemlegesen rázta meg a fejét. Tehát neki akarta ajándékozni… Miért? Hiszen az unokája nem szolgált rá. Sőt… Ennek a gesztusnak pedig üzenete van, ami vagy neki, vagy Orsinak szól. „Ha jók vagytok, szeretlek!” — villantak eszébe tegnapi szavai. Tehát arra vágyik… De úgy érzi nem szolgált rá, bűntudata van.
— Azt akarod, hogy bocsásson meg neked a gadzsiért? — kísérletezett a tanító.
Nem tagadott. Az előbb viszont igen. Tehát a kérdés telibe talált. De őt elutasították. „Nincs bocsánat!” Felnézett unokájára, kiről lerítt, hogy nem tudja kezelni a helyzetet.
— Szép baba! — húzta közelebb a játékot görcsösen szorító kezecskét. — Ki faragta neked? Édesapád?
Devla ajkait beharapva bólintott. Tehát, emlék is… Az öreg maga elé idézte a dobozt, mely az öt Kanalas gyermek összes játékát tartalmazta. Orsi itteni babái nem fértek volna bele. Pedig ők se dúsgazdagok. Két külön világ…
— Biztos neki akarod adni?
Nem válaszolt. Mit is lehetne? Azért hozta, de most már…
— Nagyon jó kislány vagy — próbálta Zajzoni enyhíteni a helyzetet, de ugyanakkor húzni az időt is. Erkölcstelenség elfogadni egy ilyet, de kegyetlen a visszautasítás is. Mintha segítségért folyamodna, úgy nézett fel oda, ahol addig unokája állt. Észre sem vette, amikor elment mellőlük. Kezét háta mögé rejtve közeledett. Letérdelt a nála szinte egy fejjel alacsonyabb leányka elé, és alulról felnézve rá mondta:
— Én is bocsánatot kérek, amiért olyan ronda voltam veled. Köszönöm, a babát! — nyúlt utána, megtartva kezével a tisztes távolságot, megadva a lehetőséget, hogy elutasítsák. — Édesapád nagyon ügyesen tud faragni. De csak akkor veszem el, ha te is elfogadod tőlem ezt! — vett elő a háta mögül egy díszes ruhába öltöztetett indiai hercegnőt. Édesapja egy páciensétől kapta, aki járt ott. — Ő hasonlít a legjobban rád… — magyarázta meg a választását.
Devla nézett nagy, szomorú szemekkel, majd óvatosan nyúlt a csodababa felé, mintha attól félne, megégeti. Megsimogatta, majd visszahúzta a kezét, és megrázta a fejecskéjét. Rövid habozás után mégis szomorkás mosollyal nyújtotta át a sajátját. Ekkor Orsi jött zavarba.
— Játszhat vele, amíg tanulunk? — kérdezte a tanító.
— Néki ádtám! — felelte kétségbeesetten.
Orsi elvette, majd mindkettőt karjára tette.
— Ha segítek neki a házi munkában, akkor játszhatunk együtt egy kicsit a végén? — fordult nagyapjához.
— Igen.
— Nem viszem Brassóba. Mindig itt marad Nattatánál — tette hozzá magyarázatként, miközben mindkettőt a babái közé vitte és középre helyezte őket. — Így együtt tudunk majd játszani velük.
Az öreg csodálkozva nézett unokájára. Tényleg elfogadja ezt az ajándékot? Igaz, ha itt lesz, Devla bármikor visszakérheti… De nem fogja, túl büszke hozzá. A kislány szomorúan nézte a koldusbabát a hercegnők között.
— Ha meggondolod magad…
Azonnal megbánta ezt a félmondatot. Vajon arra gondol, hogy legalább a babáját befogadták? Vajon boldog lesz ebben az előkelő társaságban? Pillanatnyilag Orsi felbuzdulásában… Egy ilyen feszült pillanat sem tarthat örökké, ebédelni kellett.
„Napközben kitalálok valamit” — biztatta magát az öreg.
Miközben tanultak, Devla szeme felragyogott. Zajzoni követte a pillantását. Orsi állt az ajtóban, kezében a két átöltöztetett babával. Egymás ruháját viselték.
— Menj oda, — mosolyodott el a tanító — majd holnap bepótoljuk.
Mikor tanítványa szedelőzködni kezdett, Orsi utána szólt.
— Nem viszed el?
Fejrázás volt a válasz.
— De én neked adtam… Én elfogadtam… — jött zavarba újdonsült barátn?je.
— Jó helye lesz itt mindkettőnek — segítette ki az öreg. — Félted, ugye?
Sűrű bólogatás volt a válasz. Nem való a cigányportára öt rajkó közé.
Azt pedig sohase mondta el, hogy otthon kikapott. Testvérei keresték a babát, és ő azt hazudta, hogy elvesztette. Miként is mesélhette volna el, milyet kapott helyette? Ráadásul meg se mutathatja testvéreinek…
Amint Devla hazament, Orsi aggódó hangon fordult a nagyapjához:
— Nattata, ugye nem kellett volna elfogadnom? Lehet neki nincs is több. És nem merte hazavinni… Megsértettem volna, ha visszautasítom. Jobbat nem tudtam kitalálni… — görbült le a szája.
— Nálam is okosabbat találtál ki — ölelte magához. — Én sem tudtam volna jobbat. Nekem eszembe se jutott volna egymás ruhájába öltöztetni. Nagyot nőttél a szememben, kisunokám! Felnőttél, és én észre sem vettem… — sóhajtott, azon merengve, hogy a nagyok hányszor mondják, „csak egy gyermek”, valamiként úgy, amiként „csak egy cigány.” S lám-lám, időnként leckét kapnak tőlük. Ezt viszont ritkán ismerik be.
[1] A román szlengbe romani nyelvből került be a gagică (ejtsd: gadzsikö) szó, furcsa jelentésváltozással, eredetileg gagica mea = a szeretőm jelentéssel. Ma már inkább csaj a jelentése, és a nők magukra is használják.
Következik: Két kakas szoknyában
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
