kép: Aba Novák Vilmos – Laura
Füstszínű ízek kavalkádja,
a bárpultnál
túlsminkelt szavak
bekebeleznek.
Majd csend
ül mellém, szerényen
meghúzódunk
egy sötét sarokban árván
„Jó volna egy barát — mondja —
vagy legalább az embereket
embernek látni újra!”
És elfeledett roncs lesz
az utolsó, zátonyra futott
gondolat.
Lelkek mélyén —
megannyi koszos kéznyom
kiált a mindent eltörlő
felmosórongy-feledésért:
„Még egy decit, főnök!”
„Háromezer nyolcszáz” —
monoton hang szól,
nyújtja fekete körmű ujjait,
és orrom facsarja
a fertőtlenítő,
mit az előbb a lefolyóba
öntött.
Nem nézünk fel,
saját arcunk nézne vissza,
meg amúgy is
mindenki ugyanolyan
magányos.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.16. @ 19:18 :: Ady Ágota Melinda
