Volt egyszer egy lány. Szeretett holdfényes éjszakákon a virágos kertben üldögélni és nézni a sápadt fény? Holdat.
Mostohája hiába tiltotta neki, mindig kiszökött a kertbe és a kicsi padon álmodozva az égboltra emelte a tekintetét.
Ilyenkor mindig elképzelte, hogy csillagok közt utazik a holdfényen. Csodálatos utazások voltak ezek, mert a képzelet szárnyán bejárta a fél világot.
Egyik nyári éjszaka mostohaanyja mérgesen kiszólt az ablakon:
— Mit gubbasztasz te lány a kertben? Azonnal gyere be, mert szíjat hasítok a hátadból! Ki látott még ilyet, hogy egy lány egyedül legyen a sötét kertben?
— Anyám, hiszen világít a Hold. Jöjjön ki maga is a kertbe, és együtt gyönyörködjünk a holdsugarakban!
A n? erre még mérgesebb lett. Elhatározta, hogy lányát belekötözi az ágyba. Ráparancsolt, hogy jöjjön be!
A lány szomorúan engedelmeskedett és bement a házba.
— Többet ilyen el? ne forduljon — mondta, és a fal felé fordult. Nem telt bele öt perc és már hortyogott is, de a lány csak nem bírt magával, újból kiszökött a kertbe és nézte a Holdat.
Mostohája, amikor észrevette, megfogta és er?szakkal becipelte a szobába. Egy er?s kötéllel az ágyhoz kötötte, hogy reggelig ne tudjon kiosonni.
Amint a napfény elárasztotta a szobát kioldotta a lányát a kötelek közül, és mérgesen ráripakodott:
— Amiért éjjel ilyen haszontalan voltál, megbüntetlek. Itt van ez a tál bab. Mindegyiket alaposan nézd át, hogy nincsen-e benne zsizsik, ha csak egyet is elnézel, jaj neked!
Szegény lány majdnem sírva nekilátott a babszemek ellen?rzésének. Nagyon aprólékos munka volt, és alig haladt vele. Már esteledett, de még mindig rengeteg bab volt a tálban. Anyja meghagyta, addig el nem mozdulhat a tál mell?l, míg nem végzett.
Talán egy hétig is ezt fogja válogatni — gondolta bánatosan, kint ülve a verandán, amikor az égen megjelent egy holdsugár. Fénye beragyogta az egész környéket.
A leányzó elé penderült és mondta:
— Gyere velem utazni a csillagokba!
— Szívesen mennék, de láthatod, mostohaanyám megparancsolta, addig nem kelhetek fel a tál mell?l, míg ki nem válogatom a babot. Ez pedig még sokáig eltart. Talán még jöv? héten is itt görnyedek.
— Ez legyen a legkisebb gondod, gyere velem nyugodtan! Amire visszaérünk, a bab ki lesz válogatva.
A lány hallgatott a holdsugárra és felült rá. Sokáig utaztak a sötét égbolton, míg egyszer csak megérkeztek egy gyönyör?séges kertbe. Még sohasem látott ennyi szép virágot. Illatuk egészen elbódította. Azt sem tudta, hol jár? Égi vagy földi kertbe hozta a holdsugár? Ameddig csak a kertben voltak oda mehetett, ahová csak akart. Sétálhatott a sok, szép rózsabokor között, és ha kedve úgy hozta, akár le is szakíthatta a virágokat. Soha nem tett ilyet, még a kertjükben, sem, mert nagyon sajnálta a rózsákat. Leszakítva egy–két nap alatt mind elszáradtak, és rendszerint szemétdombra kerülnek. Sokkal szebbek a kertben, ahogyan hajladoznak a lágy szélben.
Amint ott sétált, egyszer csak összeszaladt egy daliás ifjúval. Egymásra néztek és mindketten elmosolyodtak. Még miel?tt az ifjú mondhatott volna valamit, a holdsugár megjelent és szólította a lányt, hogy menniük kell.
Visszavitte a házba, ahol a tornácon már ott várta a megtisztított bab. Mostohája semmi kivetnivalót nem talált a munkájában.
— Szép munkát végeztél, de nehogy éjjel megint a Holdat bámuld, itt ez a tál lencse, tisztítsd meg. De ha csak egy rossz is belekerül, jaj neked!
Szegény lány már nagyon fáradt volt a hosszú, fárasztó utazás után. Mégsem feküdhetett le, mert a kegyetlen mostoha ellátta munkával.
Nekiállt, hogy megtisztítsa a tál lencsét. Ki tudja hogyan, minél jobban iparkodott, annál több lencse volt a tálban. Még reggel és nappal is dolgozott, de csak nem akart elvégezni.
Újból eljött az este és a tálban még mindig volt lencse, amit nem tisztított meg. Szomorúan felnézett az égre, hogy legalább láthassa a Holdat. A legnagyobb meglepetésére megint el?tte állt a holdsugár, és mondta:
— Gyere velem, elviszlek utazni. A tál lencsével meg ne tör?dj, mert, amire visszajövünk el lesz végezve a munka.
Most még tovább utaztak a sötét égen. Ezer csillag mellett suhantak el, mire megérkeztek egy ezüst kertbe. Itt is rengeteg virág volt, és a rózsák olyan szépen díszelegtek az utak mentén, hogy a lány valósággal megrészegült az illatuktól. Amikor közelükbe ért, összesúgtak, és mintha bársonyos szirmukkal megérintették volna a vállát. Ez olyan csodás érzés volt, hogy majdnem elsírta magát a boldogságtól. Ezt még csak fokozta, hogy váratlanul el?tte termett az ifjú.
Most is, még miel?tt szólhattak volna egymáshoz, jött a holdsugár, és elvitte a lányt.
Otthon az anyja már kereste:
— Hol kujtorogsz te lány? Látom, ma is szép munkát végeztél, ez az egy szerencséd, mert különben jaj lett volna neked. Ha volt er?d elcsászkálni, akkor nesze, itt van ez a tál mák, amibe beleborult a porcukor. Holnap estére ez is legyen szétválogatva, mert a szomszédasszonynak el akarom adni. Vigyázz, egy szem porcukor sem maradhat a mák között!
Most ijedt ám meg a lány igazán. Nincs olyan ember, aki ilyenre képes lenne. Tudta jól, ha nem teljesíti mostohája parancsát, akkor férjhez adja a kampós orrú, öreg csavargóhoz, aki már többször is kérte, hogy elvehesse feleségül.
Ezt a parancsot még a titokzatos jóakarója sem tudja teljesíteni. Nincs menekvés, férjhez adják a csavargóhoz.
Szomorúan kiült a verandára, és nekilátott a mák válogatásához. Nagyon nehéz és babra munka volt. Szinte semmit sem haladt vele, mert minduntalan a kiválogatott mák közé, akaratlanul is odakerült a porcukor, és kezdhette elölr?l a munkát.
Eljött az este, de olyan volt, mintha csak most kezdte volna el a válogatást.
Amint ott búslakodott, harmadszorra is megjelent a holdsugár és javasolta, hogy menjen el vele!
— Nagyon szívesen elmennék, de nézd csak, mostohám milyen munkával bízott meg.
A holdsugár elnevette magát:
— Ez ne vegye el a kedvedet az utazástól! Amire visszajövünk, minden rendben lesz, és mostohád is elégedett lesz a munkáddal.
Ezt hallván a lány felvidult és felpattant a holdsugár hátára. Sokáig száguldtak a sötét égen, mire egy aranykertbe érkeztek. Az el?z? két kert is csodás volt, de ezt a harmadikat egyik sem tudta lepipálni szépségben. Minden úgy csillogott és ragyogott, hogy majd vakult a nézésükbe. Még sohasem érezte magát olyan boldognak, mint ebben az aranykertben. Azt szerette volna, ha többé nem kellene hazamennie. Legszívesebben minden rózsát a keblére ölelt volna. Sétálgatva a rózsabokrok között, váratlanul eléje toppant az ifjú, és gyorsan letépett egy szál rózsát, majd a lány hajába t?zte.
— Ezzel a t?zvörös rózsaszállal mindörökre eljegyeztelek, leányka — mondta. — Ha bármi gondod is lesz, tépjél le err?l egy szirmot, és én megyek segíteni neked.
Tovább nem beszélhetett, mert jött a holdsugár és karon fogta a lányt.
— Nem maradhatunk tovább. Itt az id?, vissza kell mennünk.
Visszamentek a lány házához, de egyik?jük sem tudta, hogy a gonosz mostoha kileste, hogyan tudja hibátlanul elvégezni a munkáját. Amikor a lány elment a holdsugárral, kicsi csillagok jöttek le az égb?l, és azok szorgoskodva ripsz-ropsz kiválogatták a babot, a borsót, és amikor a máknak is neki akartak állni, el?lépett a mostoha és mérgesen elkergette a kicsi csillagokat.
— Hess, mihaszna, fura népség! Most már értem, lányom miképpen képes elvégezni a munkáját, miközben ki tudja, hol kóricál. Csak jöjjön haza, lesz neki nemulass!
Verandán várta egy söpr?vel a kezében. Már majdnem elaludt, amikor a holdsugár hazahozta a mit sem sejt? lányt, aki gyorsan leugrott és úgy tett, mintha még mindig válogatná a mákot.
A fényességre az anyja felébredt és püfölni kezdte a lányt.
— Te mihaszna, céda teremtés, elkujtorogsz a háztól, amikor megparancsoltam, hogy válogasd ki a mákból a cukrot.
A lány azt hitte, már kiválogatta jótev?je, mint az el?z?kben is. Nem tudta, hogy a kicsi csillagok nem végezték el a munkát, és a mákban ott a rengeteg cukor.
— Kedves anyám, hiszen kiválogattam, és csak ide a szomszédba ugrottam el — mondta a lány, mert biztos volt a dolgában, hogy a munka el van végezve.
— Még hazudsz is? — förmedt rá az anyja. — Nézd csak meg, egész nap semmit sem válogattál. Ezért most megbüntetlek. Úgyis már eladósorba kerültél és minap kér?d is akadt, reggel azonnal üzenek a kampós orrú öreg csavargónak, hogy elvehet feleségül. Nem vesz?dök én tovább egy olyan lánnyal, aki egész éjjel a Holdat bámulja, és ki tudja, hol mászkál. Legyél csak a felesége annak az öreg csavargónak.
Szegény lány hiába könyörgött, ígérgetett, hogy amire az els? napsugár bekukucskál az ablakukon ki lesz válogatva a mák.
A gonosz mostoha szíve nem enyhült meg a lány könyörgésén, reggel az volt az els? dolga, hogy üzent a kampós orrú öreg csavargónak, aki valamelyik híd alatt húzta meg magát az éjjel. Jött is nagy boldogan. Az orra majdnem a földet súrolta a nagy igyekezetben.
— Itt vagyok, édes mátkám. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Mikor tartjuk meg az esküv?t?
— Minél hamarabb, mert szabadulni akarok ett?l a holdkóros lánytól — mondta a n?. — Akár már a következ? vasárnap nyélbe is üthetjük a dolgot, és uraságod meg viheti ezt a lányt, ahová csak akarja. Hogy ne menjen üres kézzel, kiadom a hozományát is, amib?l egy ideig eléldegélhetnek.
Sírt a lány, csak úgy hullott a könnye, mint a zápores?, de ez már nem érdekelt senkit. A gonosz mostoha, hogy meg ne szökjön, bezárta a kamrába és ott kellett lennie egészen az esküv? napjáig. Enni is csak a kicsi szell?z?ablakon adtak be neki.
— Egyél te mihaszna! — mondta a mostoha, és az ablakon betolt egy pohárka tejet és száraz kenyeret. — Istenem, hogy mennyire örülök, mert már nem sokáig kell etetnem téged.
Nem evett a lány. Abban reménykedett, hogy vasárnapig éhen hal, és így nem kell férjhez mennie a kampó orrú, öreg csavargóhoz.
Amint a kamrában búslakodott, egyszer csak egy egérke szaladt el? a szakajtó alól. El?ször nagyon megijedt t?le, mert általában a lányok félnek ett?l a kicsi, szürke, cincogó állattól, de végül megbékélt vele, mert hiszen ez sem lehet rosszabb, mint a kampós orrú, öreg csavargó.
— Gyere egérke, adok enni. Én már ezeket úgysem eszem meg. Legalább ez a sok, finom ennivaló nem veszik kárba. Ha jóllaktál, akkor meg beleteszlek a kötényem zsebébe, ahol nyugodtan alhatsz, ameddig csak akarsz.
Így is történt. Az egérke jól belakott, és a lány belecsúsztatta köténye zsebébe. Már azt hitte, hogy a kicsi állat az igazak álmát alussza, amikor egyszer csak cincogásra lett figyelmes.
— Királyi dolgom van itt a kötényzsebben, párnám rózsa és rózsaszirommal takarózom. Ilyen jól még sohasem éltem. Köszönöm néked, drága leányka!
Ekkor a lánynak eszébe jutott az ajándékba kapott rózsa, amit v?legénye a hajába szúrt. Az utolsó pillanatban, hogy mostohája észre ne vegye, köténye zsebébe csúsztatta. Kedvese szavai pedig élénken csengetek a fülében.
Villámgyorsan felugrott és a zsebéb?l el?kapta a virágot. Leszakított róla egy szirmot és akkor, lássatok csodát, hatalmas fényesség ragyogta be a kamrát, a kicsi szell?z?ablakon besurrant a holdsugár és mondta neki:
— Ülj fel a hátamra, és már repülünk is a v?legényedhez!
— De hogyan férek ki a kicsi szell?z?ablakon? — kérdezte ijedten.
— Ezzel most ne tör?dj, minden el van rendezve. Siessünk, mert v?legényed türelmetlenül vár az égi palotájában. Tudd meg, ? a Holdkirály fia, és ahol a múltkor jártunk, az mind a Holdherceg birodalma.
A lány követte a holdsugár utasítását, és mint egy madárka kisurrantak a kicsi szell?z?ablakon. Repültek szélvész sebesen fel a csillagokba, a Holdherceg palotájába, ahol már kedvese tárt karokkal várta.
Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a Földr?l is látni lehetett, ha valaki felnézett a Holdra. A kampós orrú öreg csavargó a lány mostohájával irigykedve bámulta, ahogyan vidáman mulat az égi népség.
A vigasság annyira jól sikeredett, hogy a násznép elhatározta, minden hónapban megismétlik a lakodalmat. Akit érdekel, az teliholdkor nézzen fel az égre, és megláthatja a táncoló lányt a Holdherceggel!
Aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla