– Ugyan! – legyintett Túróczy. – Hülyeség. Lehet, hogy csak rossz passzban vagyok. Nincs mindig sikerem a nőknél.
– Nincs is annak, aki nem hajt rájuk eléggé.*
2.
Inge színrelépését követően valami megváltozott. Ugyanúgy zenés presszókban és kerthelységekben múlatták az időt szabad estéiken, de Túróczy már nem tette a szépet olyan hevesen, mint korábban, s az ismerkedésre sem kereste mindenáron az alkalmakat. Változatlanul párosával csípték fel az egyedülálló nőket, ám Túróczy már csak a forma kedvéért csapta a szelet, se nem igényelte, se nem forszírozta, hogy a megismerkedésnek folytatása legyen. Ha úgy alakult, éjfél felé elváltak, s ki-ki a maga nőjével ment útjára. Ilyenkor ő is hazakísérte a nőt, majd illedelmesen elbúcsúzott tőle, anélkül, hogy akárcsak említést is tett volna egy esetleges újabb találkáról. Korbulynak persze feltűnt, hogy barátját nem látja kétszer egymás után ugyanazzal a nővel. Egy idő után szóvá is tette.
— Mi van, haver? Impotens lettél, hogy minden pipi ejt téged, vagy teljesen belehabarodtál a német szőkébe?
— Ugyan! — legyintett Túróczy. — Hülyeség. Lehet, hogy csak rossz passzban vagyok. Nincs mindig sikerem a nőknél.
— Nincs is annak, aki nem hajt rájuk eléggé.
Egy másik alkalommal ketten ültek egy presszó sarkában. Beszélgetés közben Túróczy olyasvalamit hozott szóba, amitől Korbulynak elállt a lélegzete.
— Nem gondoltál még arra, hogy megnősülj?
Korbuly hatalmas szemeket meresztett, s eltelt egy kis idő, mire válaszolt.
— Hülye vagy, haver? Azt akarod, úgy járjak, mint te? Három év após meg anyós égisze alatt, és aztán még én örüljek, ha el tudom húzni az irhámat. Kösz, ebből nem kérek.
— Na, de komolyan. Egész életedet a szálláson akarod tölteni?
— Szó se róla! Mutass egy klassz csajt, lehetőleg árvát, akinek lakása van, és azonnal fontolóra veszem a dolgot.
— Találsz magadnak, ha keresel.
— Haver, neked teljesen elment az eszed! Elvitte a német tyúk Hamburgba?
— Dehogy! Csak érdeklődtem. Néha gondolni kéne a jövőre is.
Korbuly alsó ajka lefittyedt. Fanyar grimasz volt.
— Jövő? Mit vársz a jövőtől, csodát?
— Nem. Csodát nem. De meglepetést még tartogathat.
— Ha valamitől, én éppen ettől félek.
— Lehet az kellemes meglepetés is.
— Nem hiszek a kellemes meglepetésekben.
* * *
Inge Hofmayer karácsony előtt jött legközelebb Magyarországra. Lelevelezték, hogy Túróczy bemutatja őt édesanyjának, meg hogy Szegeden töltik a karácsonyt.
Inge egy bőröndre való ajándékkal érkezett, s ezekből bőven jutott özvegy Túróczynénak is. Főleg piperecikkek: illatos szappan, arc és testápoló krémek, egy üveg Givenchy parfűm. Az asszony szájtátva nézett az ajándékokra.
— Köszönöm, kedveském, de mit kezdjek én ezekkel?
— Nem öreg még, mama.
Túróczy is biztatta édesanyját.
— Használja csak ezeket, anyám. Eltűnnek a ráncok.
— Jaj, fiam! Nem szégyellem én a ráncaimat.
De másnap már simább volt az arca, és illatfelhő lengte körül.
A vendéget már az első nap megkedvelte. Inge olyan természetesen viselkedett, mintha régóta ismerné Túróczynét, s mintha a lakásban sem most járna először. Kérés nélkül segédkezett a konyhában, és lelkesen ment bevásárolni az asszonnyal. Mivel sok olyasmit is beletett a kosárba, amit szeme megkívánt, nem engedte, hogy az fizessen.
— Nem úgy van az, kedveském! — tiltakozott Túróczyné. — Nem én vagyok a vendég.
— Én veszem ezek, nem a mama — tolta félre Inge az asszony pénztárca után nyúló kezét.
Túróczyné makacskodott volna, de jobbnak látta hallgatni. Nem akart vitába bocsátkozni a pénztáros előtt, amúgy is sok szempár szegeződött rájuk. Inge sportosnak tetsző öltözetét bámulták. Piros, prémgalléros dzsekijével, szorosan a lábaira tapadó fekete nadrágjával, bundabéléses piros csizmájával és a haját takaró sísapkával úgy hatott a fázósan toporgó, télikabátos, fejkendős asszonyok között, mint babszemek közé csempészett díszes szaloncukor.
Túróczyné még otthon is sopánkodott, de Inge hízelkedve átkarolta.
— Holnap mama fizet — mondta.
Az asszony csak bólogatott, s közben nem tudta magától elhessegetni azt a gondolatot, hogy volt menye mindig csak Erzsi néninek szólította, sohasem mamának.
A szentestét hármasban töltötték, s a férfi meg az édesanyja is úgy érezték, az ajándék nem a karácsonyfa alatt van; ott ül velük szemben a rekamién.
Karácsony másnapján Korbuly állított be. Mentegetőzésként, noha nem volt szükség magyarázatra, csak annyit mondott, unalmas az ünnep vidéken, meg hogy szülei amúgy is jól vannak magukban. Ő sem érkezett üres kézzel, Ingének is hozott egy üveg tokaji aszút, azzal a kikötéssel, hogy csak odahaza, Hamburgban nyúlhat hozzá. Ingét váratlanul érte az ajándék, de azonnal feltalálta magát, s bár Túróczynak hozta, meglepte Korbulyt egy arany mandzsettagombbal. Csak később, amikor kettesben voltak, kért elnézést a férfitől, mondván, hogy kárpótolni fogja. Túróczy nem neheztelt.
Két nappal karácsony után utaztak vissza Pestre. Túróczyné mind a hármójukat magához ölelte, elcsukló hangon vett tőlük búcsút.
— Régen volt ilyen szép karácsonyom — mondta meghatódva. — Vigyázzatok nagyon magatokra.
Mintha csak három saját gyerekétől köszönt volna el.
Késő délután érkeztek meg Pestre, s miután elváltak Korbulytól, Túróczy egy hirtelen ötlettől vezérelve fordult Ingéhez.
— Gyere — mondta —, felmegyünk hozzám. Meg sem várva a választ, megragadta Inge bőröndjeit. Tartott ugyan az öregasszonytól, de úgy volt vele, ha barátságtalan fogadtatásban lesz részük, még mindig elmehetnek keresni egy hotelszobát. Inge csak másnap indult vissza Hamburgba.
A főbérlő valóban összeráncolta homlokát, rosszalló, ám ugyanakkor kíváncsi tekintettel nézett a belépőkre. Mielőtt bármit szólhatott volna, Túróczy megelőzte.
— A menyasszonyom — mondta, s ámbár nem érezte ezt hazugságnak, mégis belepirult. — Holnap utazik haza Nyugat-Németországba.
Az öregasszony láthatólag megenyhült, rögtön kérdések halmazával árasztotta el Ingét. Németül beszélt hozzá, és nem győzte hangsúlyozni mekkora örömet jelent ez neki. Hosszas mesébe kezdett, hogy a háború előtt hányszor járt Németországban, igaz, csak Münchenben és Augsburgban, ahol távoli rokonai éltek. Lelkendezett, mennyire jól érezte magát ott mindig, s közben amiatt kesergett, milyen sokat felejtett németül. Inge megnyugtatta, hogy téved, és ez nagyon jólesett az öregasszonynak. Bevezette a szobájába és hellyel kínálta őket. Vitrines szekrényéből házi készítésű likőrt halászott elő, kristálypoharakba töltve nyújtotta vendégeinek.
Túróczy, miután lenyelte a sűrű, édeskés likőrt, tartva kissé a visszautasítástól, félve említette meg, hogy menyasszonya — és ezt már másodszor mondta az este folyamán — itt aludna, persze csak, ha lehetséges, mert tetszik tudni, ilyenkor a két ünnep között nehéz hotelszobát találni.
Várakozásával ellentétben a főbérlő nem háborodott fel, csupán ahhoz ragaszkodott, látszólag ezzel is vendégszeretetét bizonygatva, hogy Inge az ő szobájában aludjon. Ott ugyanis több a hely, kényelmesebben alhat.
Inge és Túróczy az öregasszony háta mögött összenéztek, kis híján elnevették magukat, ahogy a gyerekek szokták, amikor felnőttektől hallanak valami oktondiságot.
* * *
Inge meghívó levele februárban érkezett. Túróczy fejében többször megfordult, hogy jó lenne egyszer meglátogatni őt. Gondolatait a viszontlátás óhaja mellett az a ki nem mondott vágy is sugallta, hogy betekintést nyerjen a sokak által áhított és irigyelt nyugati világba. Az osztrák határon eltöltött szolgálati ideje alatt számtalan nyugatról érkező turistával volt alkalma találkozni, s amit a legjobban tisztelt, sőt csodált bennük, az magabiztos, önbizalmat árasztó fellépésük volt. Sejtette, hogy ennek hátterében nem csupán az anyagi jólét rejtőzik, hanem valami más is. Egy olyan életforma, ami lényegesen különbözhet a magyarországitól. Ahogy jobban megismerte Ingét, úgy tudott meg egyre többet az életéről, a környezetéről, s vágyott mind jobban arra, hogy betekintést nyerhessen e számára nehezen elképzelhető világba. Mindez azonban csak hézagos körvonalakban kialakuló vágyálom volt. Noha akkorra már enyhültek valamelyest a szigorú korlátozások, a korábbinál többen utazhattak nyugatra, s az ország is több onnan érkező látogatót fogadott — ezt személyesen is tapasztalhatta —, mégsem bízott abban, hogy útlevelet kap. A Vámőrség is a Belügyminisztériumhoz tartozott, és a belügyi dolgozók még az átlagnál is ritkábban meg nehezebben kaptak kiutazási engedélyt.
Inge levele nyomán megérlelődött benne az elhatározás: megpróbálja. Veszíteni nem sokat veszíthet. Elképzelését, természetesen, Korbulynak hozta szóba legelőször.
— Inge meghívott, látogassam meg. Szeretne bemutatni a szüleinek. Mi a véleményed?
— Az, haver, hogy levettek a lábadról. A végén még majd elveszed feleségül is.
Túróczy hallgatott. Eddig még az anyjának sem említette, hogy igen, már a karácsonyi látogatáskor is felmerült közöttük a házasság gondolata. Inge vetette fel, félig tréfásan, félig komolyan, s ha határozott igent akkor nem is mondott erre, hajlandóságát nyilvánvalóvá tette. Ugyanakkor — és ezt nem kibúvónak szánta —, figyelmeztette Ingét a felmerülő akadályokra. Mindenekelőtt arra, hogy Ingének kellene ez esetben Magyarországra költözni, ahol — ha erre egyáltalán vállalkozik — a legnagyobb nehézség a lakáshiány. Mindent át lehet hidalni, mondta Inge, és sejtelmesen mosolygott hozzá.
— De hát menj — folytatta Korbuly —, ha már úgy odavagy ezért a nőért, hogy még a családnál is vizitálni akarsz.
— Megyek, azaz mennék, nem is erről van szó.
— Hanem miről?
— Szerinted kapok rá engedélyt?
Korbuly elgondolkodott, fejét vakarta.
— Látod, haver, ezt nem tudom. Én ugyan nem látom okát, miért ne adnák meg. Az ales rendes ember, és azt hiszem, ez elsősorban rajta múlik.
Túróczy kihallgatást kért a parancsnokuktól. Részletesen beszámolt Ingéhez fűződő kapcsolatáról, valamint a meghívó levélről.
— Semmi kifogásom. Adja be, fiam az útlevélkérelmét, én támogatni fogom — mondta Krámlik alezredes, és távozásakor bíztatólag megveregette Túróczy vállát.
* * *
Az ügyintézés a vártnál hosszabb időt vett igénybe, s ezalatt Túróczy napról napra nyugtalanabb lett. Ahogy múlt az idő, úgy rettegett mindinkább attól, hogy kérelmét elutasítják. Minél tovább húzódott az ügye, annál jobban remélte, várta utazását. És Ingét is egyre gyakrabban hiányolta, kívánta.
Korbullyal sem töltött már annyi időt, mint azelőtt, s ami eddig még sohasem fordult elő, szívesebben ült egy-egy könyvet a kezébe véve albérleti szobájában, mintsem hogy nőket hajkurásszon az éjszakában. Még az is megesett vele, hogy beült a főbérlő nagyszobájába beszélgetni az öregasszonnyal, aminek az ugyancsak örült.
Egyre gyakoribb elmaradásait Korbuly nem is hagyta szó nélkül.
— Nehezen, de elhiszem rólad, hogy szerelmes vagy, mint egy agyalágyult kamaszkölyök, de ez még nem ok a remeteéletre.
Túróczy előbb arra hivatkozott, hogy fáradt, ám azonnal rájött, ez nem lehet kifogás, együtt szolgálnak, miért lenne ő fáradtabb, mint a társa. Végül csak kibökte:
— Remélem, megérted, de nekem most nem hiányzik más nő. Ahhoz meg, hogy neked statisztáljak, nem fűlik a fogam.
— Isten bizony meghibbantál, haver. Arra nem is akarlak kérni, hogy megdugd valamelyik csajomat helyettem, bár tudod jól, nem vagyok önző. De nem is akad minden nap új hal a horogra. Akármilyen mélyre süllyedtél ebben a nagy szerelemben, ne mondd, hogy jó egyedül ücsörögni a nyomorult madárkalitkádban. Mint ahogy én sem szívesen heverészek ágyamon a mennyezetet bámulva, vagy a többiek hülye dumáját hallgatva a szálláson. Na, gyere, megiszunk egy konyakot, attól majd felvidulsz.
A presszóban, az első konyak után Korbuly megkérdezte:
— Mi van? Még mindig semmi válasz?
— Semmi.
Korbuly legyintett.
— Emiatt ne aggódj. A belügyben nem kapkodnak el semmit. Viszont tudom, hogy az ales jóváhagyta a kérelmedet. Végtére, miért is ne tette volna. És ez a legfontosabb.
— Nem csak rajta múlik — jegyezte meg Túróczy rezignáltan.
— Persze, hogy nem. De legtöbbet csak ez nyom a latban. Azok ott fenn azt sem tudják ki vagy, mi vagy. Krámlik alezredesnek van szava, arra hallgatnak. Meglásd, megjön az útleveled. Erre ihatunk is még egyet.
* * *
Az útlevelet április közepén kapta meg, s azt követően szabadságát egyeztette parancsnokával. Krámlik alezredesnek mindössze egyetlen kérése volt: még a turistaszezon kezdete előtt menjen, akkor tudja őt nélkülözni két hétig. Végül május nyolcadikában egyeztek meg, ami egy keddi napra esett.
Legközelebbi szabadnapján leutazott Szegedre. Örömmel újságolta anyjának a hírt, és megkérdezte tőle, mi mindent hozzon neki Hamburgból.
— Semmit, fiam. Tudod, hogy mindenem megvan. Mi kéne még egy ilyen vénasszonynak, mint én vagyok? Aztán meg, Ingétől annyi minden szépet kaptam karácsonykor. Hanem, ha akarod tudni, elárulom neked, én bizony nagyon megkedveltem azt a lányt. Szép is, jóravalónak néz ki, és úgy vettem észre, igencsak házias. Manapság ritka az ilyen teremtés.
— Ha arra akar célozni, mama, hogy vegyem el feleségül, máris nyert.
— Csak nem?
— De igen, mama. Össze fogunk házasodni.
Túróczyné összecsapta két kezét. Tiszta szívből lelkendezett.
— Hát ez nagyszerű, fiam. És mikorra tervezitek?
— Dátum még nincs. Meg aztán, a mama is tudja, nem olyan egyszerű. Idegen állampolgár, nyugati ráadásul.
— Ugyan, fiam! Ha komolyan gondoljátok…
Túróczynak már a száján volt, hogy kimondja: dátum ugyan még nincs, de Hamburgban elveszi Ingét feleségül. És kint is marad.
Az ajkába harapott. Összeszorult a szíve, de nem merte megmondani az igazságot. Félt, hogy anyja elszólja magát valamelyik ismerősének, annak pedig beláthatatlan következményei lennének. Fél Szeged már így is Ingéről beszél. Még csak az kéne, hogy valaki tudomást szerezzen a tervéről.
Távozásakor az ajtóban szokásosnál hosszabban és szorosabban ölelte magához anyját, majd egy hirtelen mozdulattal ellépett tőle, nehogy az asszonynak feltűnő legyen túlzott érzékenysége.
— Három hét múlva jövök, mama — szólt még vissza a lépcsőről. Érezte, hogy elcsuklik a hangja, ezért hátra sem tekintve, kiszaladt a házból.
* * *
Szolgálatuk végeztével ezúttal a pályaudvari restibe ültek be, amint Hegyeshalomról megérkeztek Pestre.
— Jó neked — mondta Korbuly, amikor a pincér végre letette eléjük a két korsó sört. — Szívesen mennék veled én is néhány napra.
— Egyszer majd kijössz hozzánk — felelte Túróczy, s mire észbekapott már késő volt.
— Egyszer majd kimegyek hozzátok — ismételte meg tagolva és elnyújtva a hallott szavakat Korbuly. — Hogy érted ezt, haver?
Túróczy zavarba jött, egy másodpercig gondolkodott a feleleten.
— Úgy, hogy nem jövök vissza. Már akartam neked mondani, az égvilágon senki másnak, de neked igen.
Korbuly csak bólogatott a söre fölött. Nem nézett Túróczy szemébe. Az álla kissé félrebicsaklott az arcára telepedő fintortól. Szomorúnak látszott, mintha tudatára ébredt volna, régóta gyötrő sejtelmei beigazolódtak.
Túróczy folytatta.
— Elveszem Ingét feleségül. Szép lakása van, ismerősei, összeköttetései, biztos tud nekem szerezni valami jó melót is. Elég jól beszélek németül, nem adnak el. És odakint jobb lesz. Biztos, hogy jobb lesz.
Korbuly még mindig a fejét ingatva kérdezte:
— Anyádnak mondtad?
Túróczy összeszorította a száját, lehajtotta fejét, nem válaszolt azonnal.
— Nem — mondta rövid hallgatás után. — Nem akarom, hogy rajtad kívül bárki is tudjon róla. Tudod, milyenek az emberek. Ha valakinek idő előtt eljár a szája…
Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Korbuly tudta nagyon jól, hogy mire céloz.
— Anyám így is megérti. Meg aztán ő már nyugdíjas, ha előbb nem, hát egy fél vagy egy év múlva kiengedik látogatni. Nem örökre válok el tőle.
— Persze, persze — bizonygatta Korbuly. Nagyot kortyolt a söréből. Letette a korsót az asztalra, felsóhajtott.
— Sajnálom, haver. Elkeserítesz. Tudod, nem csak arról van szó, hogy hiányozni fogsz. — Egy pillanatra elhallgatott, aztán előrevetve fejét, egyenesen a barátja szemébe nézett. — Mint haver, nagyon. És egy új társnak sem örülök túlzottan. Megszoktuk már egymást. Mindig akadt valami a horgunkra, és te is tudod jól, az ilyesmi bizalom kérdése. Ki tudja, milyen embert osztanak majd mellém. Meglehet, hosszú hónapokba telik, mire kiismerjük egymást. Nem kell mondanom, a kölcsönös bizalom két ember között nem alakul ki egyik napról a másikra.
— Így igaz. Éppen ezért is sajnálom, de…
— Ne sajnáld! Megértelek. Sokkal gondtalanabb életed lesz. Ha Inge rám bukott volna, most valószínűleg én köszönnék el tőled. Sok sikert, haver!
— Kösz.
— Na, akkor erre iszunk egyet — vigyorodott el Korbuly. Intett a pincérnek, hozzon két konyakot.
* * *
Időben ért ki a pályaudvarra, és elsők között szállt fel a vonatra. Bőröndjeit elhelyezte az ülés fölötti csomagtartóban, majd kényelembe helyezte magát. Újságot terített ki maga elé, de csak a szemei olvasták a betűket, gondolatai máshol jártak. Szándékától eltekintve, nem volt egyéb félnivalója. Papírjai rendben voltak, elvámolni való nem volt nála. Egyébként is, gondolta kétes önnyugtatással, szinte mindenkit ismerek a határon. Velem csak nem…
Mégis úgy érezte, torkában dobog a szíve. Mintha most megértette volna azokat az embereket, akik lélegzetüket visszafojtva várják a vámvizsgálatot, s ha van, ha nincs félnivalójuk, rettegnek az egyenruhától, a sorsukat meghatározó hatóságtól.
Lapozott az újságban, vetett egy pillantást a karórájára. Tíz perc múlva indul a vonat. Örült, hogy egyedül van a fülkében, és remélte, hogy az utolsó percekben sem fog senki betelepedni. Zavarta volna egy utastárs. Nem volt abban a hangulatban, hogy idegenekkel beszédbe elegyedjen.
Kinyílt a fülkeajtó.
Túróczy feltekintett az újságjából.
A pályaudvar vámőrkirendeltségének parancsnoka állt az ajtóban. Mögötte egy civilruhás férfi, akit sohasem látott még. A parancsnokot ismerte. Kollegiális mosollyal üdvözölte. Az egy főbólintással fogadta köszönését, arckifejezése azonban barátságtalan maradt.
— Túróczy elvtárs, legyen szíves, fáradjon velünk.
Túróczynak értetlenül rándult össze a szemöldöke. Tanácstalanul emelkedett fel az ülésről.
— Az útlevelét, legyen szíves — nyújtotta előre húsos kezét a vámtiszt.
Túróczy kihúzta útlevelét kiskabátja belső zsebéből, s még mindig értetlenül, tétova mozdulattal adta át.
— A csomagjait is hozza magával! — szólította fel a mosolytalan vámőrparancsnok. Amit mondott, parancs volt, nem kérés.
Túróczy engedelmeskedett.
Rosszat sejtve, fáradt, lassú mozdulattal nyúlt a bőröndökért.
A vámtiszt, sarkában a mogorva képű, szótlan civil férfivel, előbb utat engedett neki, majd követték őt a peronra.
* * *
Az öregasszony a meglepetéstől kerekre tágult szemekkel bámult rá.
— Túróczy úr! De hiszen… Lekéste a vonatot?
— A vonatot? — A kérdés nehezen jutott el a tudatáig. — Nem, nem — nyögte ki nagy nehezen.
A főbérlő értetlenül nézett rá.
— Hát akkor?
— Leszedtek — motyogta Túróczy. Nem is az öregasszonyhoz beszélt, valamiféle révületben önmagának préselte ki szavait a száján. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. — Az utolsó pillanatban leszállítottak a vonatról.
Az öregasszony elképedve kérdezte:
— De hát miért, Túróczy úr? Hiszen maga…
Elakadt. Nem tudta mit illenék ilyenkor mondani.
— Elvették az útlevelemet, úgy kezeltek, akár egy bűnözőt. Azt mondták, nem hagyhatom el az országot, mert nem akarok visszatérni.
Földre engedte két bőröndjét, zsebkendőért nyúlt a zsebébe. Megtörölte mindkét szemét.
Úgy állt ott az öregasszony előtt, érett férfi létére, akár egy megszeppent gyerek, aki tudja, valami nagy bajt csinált, de képtelen felmérni a várható következményeket, s most vigaszra, támogatásra vár, hogy tettének súlyát könnyebben viselje.
Az öregasszony odalépett hozzá.
Túróczyhoz képest töpörödött anyóka volt, mégis karjait tárta feléje, magához akarta ölelni, hogy nála találjon oltalmat ez a védtelen férfi.
— Tessék elképzelni… az utolsó pillanatban… az indulás előtt… azzal, hogy kint akarok maradni Nyugat-Németországban. Pedig erről nem tudott…, nem tudhatott senki. Még Ingével is virágnyelven leveleztük le, nehogy…
Kapkodva szedte a levegőt, s most elakadt, mintha a levegő belé szorult volna. Nem durván, de határozottan eltolta magától az öregasszonyt, s a válla fölött bámult a semmibe.
Bénító görcsbe merevedett, s csak állt mozdulatlanul, mitsem törődve lepergő könnyeivel, fájdalomba torzult arccal, amint agyába villant a felismerés.
Egyvalaki tudott róla.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás
