Vaszarban búvódott, sajlódott akáclombok alatt. Nem voltam ott, de épp úgy látom, akár a delelő Hortobágyra odanőtt gémeskutat. Ösztöke nélkül hallgatózott, csokrokat sem szekercével szedett, s a tüneményes virágoknak lelkével adott nevet. Harangozott velük.
Megértőn kolonckodta magát felhőtlen fiatalságon át, megérve kitartó keményen, emberi daccal befonódott hitben, a Neki kijárót. Útravalónak hamuba sültet vonatozott csillag vigyázva, a pályák görbületénél hosszan a végállomásra.
Hagyaték nélkül ébredő, egycsendes dalban vándorol, s búzakalászt – ki tudja hol van már -, ekét, jelenít. Belőle nőtt, nem tollbamondja, vigyázón tudja honnan fú a szél, s minek éppen hol is van híja.
Tudom, ő nem egy állókép, hanem dalnok számvevő, folyton libbentő! Visszagyermekedve, széles világban szépapáinkét csordáját látom hazatérni, és kaszát húzni aratáskor.
Törött tükörből, bodzapuskával fonódik őföldjén furdancs lesre. Zöldemen tájat és múltat idéz, és vall időmértékesen. Ennél talán sokkal leckét adóbban tudja a szél fúvását, s azt, hogy honnan oson a vihar előtti csend.
Szénvasalóval simítja ékesen a csodát mutató végtelen utat, szirombontotta történelemben. Végét és elejét egyszem országnak, az országúton. Szélsimogató búvócskában, parlagot, s szántót idéz. Ima füzérrel, pitvarokkal, pajtában bőgő járomba hajlókkal sóhajt.
Tanakodón kutatja ismételhetetlenül, örök öreg emberek tuskótűzét. Velem egy világba, véghasadással vágyik szénásszekérre.
Hagyatékhagyó papírlapon veti a hírt, a csodát. Bugyelláris nélkül, vesszőfutva fest etűdöt a diólevélre, mint maradék teleken – azokban a régiekben -, lélek-ölelve csikótűzhely mellett.
Karámhazában, vadkörtefával tűzdelt dűlőúton, árok mentén liba mellesztésről regél. Hogy mennyit ér Ő, mi is tudjuk, templomba járó édesanyjával.
Fát ültetne valahol, hogy az zöldbe borultan tanítónk lehessen. Levelet, fészket, lángot, és parázst, rétek illatát szódallamba fonja. Jöttet, hiányt, jót, s igazat, egybeölel.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.23. @ 05:44 :: Boér Péter Pál