Szép nagy volt a folyó, hullámzott rajta múlt és jelen. Közvetlen közelében, légiesített pontonhíd himbálózott. Mind a két füzekkel teli oldal frissen zöldellt, a fű is tépni való gyönyör volt a szemnek és hívogatott.
Hengergőzésre invitált a tavasz, így, mikor még egymás kezét sem fogva, a komor városbelső, főtér nélküli nyughatatlanságát feloldva, a bal parton sétáltak felfele.
Telt az idő, csordogált, ahogy a barna vizű Maros és felfelé, a gát tetőn bandukolva, valami szépséges rezonanciával átölelve, mint két mágnes vonzották egymást az emberszívű ívek. Még mindig tisztes távolban menegettek, és Péter kóctalan jegenyék tőszomszédságában mutatott egy borzos fűzre.
– Felmegyünk a pontom hídig és átkelünk, ott mondanék valamit, ha meg nem sértelek.
– Kíváncsivá tettél, ma is olyan furcsán csillogott rám a szemed, közös ismerőseinknél, a kis és nagy Tantiknál. Vénülnek szegények…
– A tied is szebben sugárzott, mint itt jobboldalt a park, azokkal a ligeti nagy hintákkal. Lengünk egyet?
Válasz helyett, bátortalanul, az illetlenség látszatát kerülve fogta óvatosan kézen, s vezette. Ringott az ingó libikóka. Talán oldalt, azok a régi épületek is rájuk mosolyogtak és minden fáról legalább egy levél.
Két, az otthoniaktól kapott képeslapot és egy írást olvastak át, majd jámbor sétájukat folytatva átkeltek, a hevenyészett híd deszkájáig érő folyó vizén.
Múltba méláztak a várra nézve, de nem mentek fel, hanem a parti sétány, ritkásan magányoskodó fái, távoli irigységével övezve álltak meg annál a bizonyos fűznél.
Anyám sötét haja épp a vállát érte, s komoly arcán lágy mosoly derült. Szembe fordultak, Apám hátralépett néhányat köhhentve, nyakkendőjét megigazítva, illendő, jó szeretettel mondta végig, amire napok óta gyakorolt, a Fő utcai udvar előtti parkszél egyik tujája alatt.
– Meg szeretném kérni a kezed, egy életre és a mindenségbe, mostantól mindörökre!
– Ugyan Péter, ez majdnem lehetetlen, te a megye egyik, én a másik végén dolgozom…
– Lehetetlen nincs azoknak, akik szeretik egymást. Ha igent mondasz, a hatalmasságokat kifordítom helyükből, hogy azonnal egy helyen dolgozhassunk!
– Igen! Nagyon igen! Szívem legbelsejéből az, csak ezt meg tudd csinálni…
– Ketten csináljuk meg, Marcella. Add a kezed, s lépj velem egy útra!
Marcella megtette és némelykor simán, zömmel göröngyösen, ahogy azt fogadták, jóban és rosszban járták végig, kéz a kézben, mindenkori közös útjukat.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.26. @ 17:39 :: Boér Péter Pál
