Semmi sem változott,
csak megint lezuhantam.
Nem is vettem észre, hogy fekszem
az ágyon, hiszen földmagasságban
a lélek oly hideg, akár a padozat.
Fölöttem hallgat a fal, pedig lehet,
hogy van füle, csak titoktartó.
Nem szól, hisz arctalan, így sohasem
tudom meg, miként reked meg
benne a mondanivaló.
Nincs velem más, csak a csend
szenvedélye, mely arra bíztat, bontsam
meg a falat, s akkor világra hozhatom
az elkóborolt hangokat.
De nem lehetek szörnyeket exhumáló
?rült lovag, minden kezdeményezés
hiábavaló.
Voltam már aranyfüst egy cigarettás
dobozon, most megd?lt oszlop vagyok,
kinek van még egy utolsó kívánsága
a falak közé szorított hajnalon.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.13. @ 21:00 :: csontos marta
