A nagy terem zsúfolásig megtelt. Nem csak a végzősök, hanem hozzátartozóik is ott szorongtak.
Szorongtak a szó „szoros” értelmében. A helyszűke miatt is, és a várható kilátások miatt is. Az ország minden orvosi egyetemének nagytermében ugyanez a kép fogadta az oda betévedőt.
Gréti is ott izgult testvérével együtt, vajon, mit hoz számára a sors. Telefonos körkapcsolással oldották meg az egyeztetést. Kezdték a legmagasabb átlagot elértekkel. Ezek válogathattak, az ország bármely megyéje között, beleértve a fővárost is. Aztán pontonként jöttek lennebb, mind lennebb. És ebben a tempóban romlottak a körzeti adottságok.
Gréti és öccse — Gábor — csak akkor figyeltek fel, amikor a már közeledett az ő átlaga. Eleinte figyelték, hogy melyik helyek fogynak el, de később már csak fél füllel hallgattak oda. Mire sorra került, már nem maradt egyetlen városi, vagy város közeli körzet sem. Csak távoli, határ menti és hegyvidéki helyek maradtak. Egyre rámondta Gréti, hogy „igen!”. Azt se tudta hol, merre található.
Otthon aztán elővették a térképet és megkeresték. Egy eldugott hegyi falu, ahova még a villany sincs bevezetve, a legközelebbi vasútállomás tíz kilométernyire, az odautazás másfél napot igényel…
— Na, ne! — jajdult fel Gréti.
— Menj fel a minisztériumba, tudod, úgy ahogy kell, és biztosan el tudod intézni, hogy adjanak egy helyet itt valahol a közelben — biztatta Gábor.
Gréti nem sokat teketóriázott, hanem felcsomagolt „hazaival”, ahogy illik, és két nap múlva már robogott is vele a vonat a főváros felé. Megszállt egy kisebb városszéli szállodában, és elindult „szerencsét próbálni”…
Hogy mi történt? Kivel futott össze? Kinek juttatta a hazait? Nem lehetett tudni. Tény azonban az, hogy orvosi kinevezés helyett egy szövőgyári állásajánlattal jött haza. Munkásnőnek állott egy közeli kisváros szövőgyárába. Orvosi diplomáját pedig a fiók legmélyébe rejtette. Meg még az érettségit is!
Teltek a hónapok, évek. A munka nem volt nehéz, csak lélekölő, de az otthonról elhozott könyvei révén szellemi igényét próbálta kielégíteni. Több-kevesebb sikerrel. Szellemi fölénye, fegyelmezettsége hamar a többi munkás fölé emelte. Rövid időn belül „élmunkás” lett. Sztahanovista!
Tudjátok, az mit jelent? Komoly dolog az! Arra mondták, aki többet teljesített a munkában, mint ami teljesíthető. Szóval olyan, aki az előírt normát messze túlteljesítette. Ma azt mondanátok rá, hogy munkamániás. Kitüntetést adtak érte és előléptetést.
Itt, úgymint zárójelben, szólnom kell erről a sztahanovista mozgalomról. Ezt a harmincas években találták ki, mikor egy bányász — Alexej Grigorevics Szahanov — tizennégyszer több szenet termelt ki, mint a norma. Ebből mozgalom lett, munkaverseny, melyet a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) támogatott, sőt erőltetett. Elterjesztették a szocialista táborban mindenhol. Asztalosmester sógorom brigádjában is dolgozott egy sztahanovista, aki utolérhetetlen volt a szegek beverésében, amíg másik asztalos beütött kettőt, ő tízet. A fiatalok próbálták utolérni, órákig gyakoroltak, de ő is javított napról napra saját teljesítményén, hogy ne érjék utol. Sok pénzt keresett, de nem volt boldog — csak két évig bírta a versenyt, s akkor idegösszeroppanást kapott és leszázalékolták. Zárójel bezárva.
Gréti teljesítményét szépen díjazták. Jó fizetést kapott, és mint élmunkásnak, soron kívül kiutaltak egy lakást is az új lakónegyedben. Fényképe megjelent a helyi lapban, és interjút készített vele egy országos hetilap riportere is.
Ebből lett a baj!
Az történt, hogy egy minisztériumi tisztviselő, aki már évek óta kereste a rendszerből eltűnt Dr. Margareta Hermann általános orvost, meglátta a képriportot és gyanús lett neki a névazonosság…
Néhány nappal a riport megjelenése után Grétit magához hívatta a személyzeti osztály vezetője, a káderes.
— Mondja, kedves — kezdte mindjárt a lényeggel —, magácskának mi köze van az egészségügyhöz?
— Semmi! — válaszolta megrettenve. — Az alkalmassági vizsgálaton kívül soha sem voltam még a rendelő környékén sem.
— Jól van, jól van! Csak ezért kérdezem, mert leírtak, hogy küldjem el a személyi lapját másolatban, s én nem szeretem, ha más minisztériumok utasítgatnak. Gondoltam, megkérdezem, mi van a háttérben.
— Honnan tudjam? — rebegte alig hallhatóan.
— Na, mondja csak el Nélu bácsinak nyugodtam! Látom, valami nem tiszta. Ha nem magácskától, hát majd megtudom valaki mástól, hogy mi az ábra. Szóval?
Nem volt menekvés, Gréti úgy érezte, sarokba szorították, és elmondott mindent. Elmondta a megalázó kihelyezési ceremóniát, a mindenre megoldást találó ismerőst, a megvesztegetett könnyűipari minisztériumi osztályvezetőt, a letagadott érettségi és egyetemi diplomát.
— Ez bizony nagy gond! — jegyezte meg a káderes Nélu bácsi, miután meghallgatta Gréti „vallomását”.
Gréti aggódva figyelte, ahogy a férfi gondolataiba merülve lapozgatja az asztalán levő iratokat. Csóválta a fejét, hümmögött hozzá, s végül nagy torokköszörülés közepette előadta, hogy mit kell tenni.
— Lépjen ki, változtasson nevet, s én adok egy ajánlólevelet a testvérüzemünkhöz, a cérnagyárhoz.
— Változtassak nevet? Hogyan?
— Például menjen férjhez. Nem sok időnk van, mert ezek a minisztériumból választ várnak. Persze egy darabig használhatatlan adatokat adok majd meg, de előbb utóbb kemény vitákra számíthatunk, hogy magácskát visszakapják. Nem engedhetnek ki egyetlen diplomázott orvost sem a rendszerükből. Még bírósági per is lehet az ügyből, mert mi is ragaszkodunk az élmunkásainkhoz. Szóval?
— Máris megyek az anyakönyvvezetőhöz. Jön velem, Nélu bácsi?
— Jó, hogy humorosan áll a dologhoz, de ez valóban az egyedüli mód, ha csak nem akar visszatérni az egészségügybe és újra a minisztérium rendelkezésére állni.
— A legkevésbé sem! De hol találok én most egy férjjelöltet?
— Vegye ki a szabadságát, és menjen el üdülni, és legyen szemfüles!
Üdülő helyett inkább hazament a szüleihez, ahol átgondolta, mit is tegyen. Igazából orvosként szeretett volna dolgozni, de azokat a távoli, elmaradott vidéket nem vállalta.
— Kislányom — jegyezte meg az édesanyja —, úgy örültem, hogy orvos lesz a lányom, s most mit csinál? Fényképezteti magát, cikkeznek róla, mint híres, vagy hírhedt munkásról. Nagy szomorúsága ez az én szívemnek! — és kicsordultak szeméből a bánat könnyei.
Gréti letörülgette édesanyja könnyeit, megölelte, s megígérte, hogy amint lehet, elfoglalja helyét az egészségügyben, de másnap reggel felkereste az utazási irodát, hogy egy azonnal elfoglalható helyet keressen valamilyen távolabbi üdülőhelyen.
— Mit szólna a Hargitához? — kérdezte a mellette sorára váró férfi.
— Na, ez aztán jó ajánlat! — fordult dühösen a férfi felé. — Ismerem a helyet, ott még villany sincs!
— Hát, nem menekülni akar a világtól?
— De… — bizonytalanodott el Gréti.
— Mert ott még telefon sincs, csak egy tábori készülék, ami Kápolnásfalu* postájával köti össze, ha sikerül. Ha érdekli, mehet akár azonnal, a gondnok bármikor fogadja, s ad szállást, teát, jó szót. Most nyáron van kint egy asszony a faluból, aki főz, ha van mit. Berbécs-tokányt, gombapaprikást puliszkával, vagy ha visz magával élelmiszert, azt is szívesen megkészíti.
— Jól hangzik! — enyhült meg Gréti, és őszinte érdeklődés érzett a hangjában.
— Gyuszikám, lelőtted az üzletemet! — szólt műfelháborodással a pult mögött ülő hölgy.
— Azt hiszem, ilyent úgysem tudott volna ajánlani! — szaladt ki Gréti száján.
— Köszönöm, hogy védelmébe vett, mert ez a szigorú őrzője a nemes turizmusnak még lenyelt volna keresztben! Ha megengedi, be is mutatkozom: Varga Gyula vagyok, azaz Gyuszi! — nyújtott kezet.
— Hermann Margit, azaz Gréti! — válaszolta a férfi hanghordozását utánozva és erőteljesen megrázta a feléje nyújtott kezet.
— Nem akarja elmondani, miért menekül a világból? Meghívom ide a szomszéd cukrászdába egy kis beszélgetésre kávé és sütemény mellett.
— Köszönöm, nem! Haza kell mennem, várnak rám.
Szapora léptekkel igyekezett haza, s közben furcsa érzés kerítette hatalmába. Mi volt ez a találkozás? Nélu bácsi szavai jártak az eszében, hogy menjen férjhez. Azért hozta a sors elébe ezt a férfit, hogy használja ki a lehetőséget, az alkalmat? „Ilyen nincs a valóságban, csak legfeljebb a klasszikus drámákban!” — gondolta bosszúsan. Egész nap ez a gondolat motoszkált benne, hiába próbált másra gondolni, kiverni a fejéből, nem tudott ettől a deus ex machina* érzéstől szabadulni. Édesanyja észrevette, hogy valami nagyon foglalkoztatja, de hát ilyenek az anyák, mindenre odafigyelnek, ami a gyermekeik körül történik!
— Na, mondd csak el, mi az, ami bánt, vagy mi van egyáltalán?
— Semmi, semmi, csak el akartam utazni, de most meggondoltam magam. Talán… Magam sem tudom.
— Akkor férfi van a dologban! — tapintott rá a lényegre.
— Lehet, de mit tudom én, mi van!
— Nyugodj meg, s gyere vacsorázni.
Ez a józan felszólítás hirtelen megnyugtatta, s jóízűen falatozott a többiekkel, még az öccse is itthon volt, hazajött vakációra az iskolából — főiskolára járt a fővárosban. Gréti másnap az élelmiszerüzlet felé menet belebotlott Gyusziba.
— Micsoda kellemes meglepetés! — áradozott a férfi.
— Még el is hinném, ha nem maga mondaná! — replikázott Gréti.
— Megvárom, ameddig bevásárol, aztán beszélgessünk kicsit.
Így tettek, leülve egy árnyas padra, Grétinek nem volt kedve bemenni a cukrászdába. A férfi unszolására kipakolt az egész mindenséggel — az igazságtalannak tartott kihelyezéstől, az élmunkásságon át a névváltoztatásig.
— Gréti maga egy burokban élt eddig. Nem ment el a világvégére orvosnak, inkább lett munkás, élmunkás, jól keresett. És most a burok kezd repedezni, s megijedt a következményektől, a várható kötelezettségektől…
— Ne beszéljen így! Nincs joga ítélkezni!
— Nem? Hát figyeljen ide! Látja a bal karomat? Nem modorosságból dugom zsebre a kezem, hanem mert béna! Érti? Béna! Sí-versenyző és -oktató voltam, bejártam a Kárpátok minden sarkát, minden zegzugát. Ezért tudtam a Hargitáról is beszélni. Aztán balesetet szenvedtem: kartörés, vállficam, idegsérülés. Hosszú órákig nem jutottam hozzá szakszerű ellátáshoz. Mire a kórházba kerültem, az idegsebészek sem tudta segíteni. Béna maradt a bal karom. Bezárkóztam én is egy burokba. A fájdalom az elkeseredés, a tehetetlen düh, a gyűlölet burkába. Gyűlöltem mindenkit: Istent, embert, anyámat, magamat. Mégis anyám néma, odaadó ápolása tette elviselhetővé számomra a világot. Nem szólt, nem vígasztalt, de mindig ott volt velem, mellettem, még akkor is, ha nem láttam, nem hallottam. Ébren és álomban is éreztem aggódó végtelen szeretetét és bizalmát. Ő törte meg végül hihetetlen türelemmel a köröttem levő burkot.
— Istenem! — sóhajtott Gréti.
— Megértettem, hogy változtatni csak úgy tudok, ha előrenézek és keresek magam számára valamilyen hasznos tevékenységet. Így tanultam ki az órás szakmát. Órásmester lettem. A hegyek bűvöletétől azonban nem szabadultam. Túrákat tervezek, szervezek és vezetek is, ha elfogadják egy kacska kezű vezetését.
— Bocsánat — suttogta és bizonytalan léptekkel elindult.
A férfi karonfogva vezette, úgy mentek lassú léptekkel, de Gréti nem érzékelt ebből semmit, csak rakta kábán egymás elé a lábait. Mikor a ház elé értek Gyuszi szembe fordult vele és kissé megrázta.
— Figyeljen ide most rám! Ha úgy dönt, hogy ragaszkodik a textiliparhoz, én felajánlom a nevem!
— Ó, de bolond! — kiáltotta és hisztérikusan felkacagott, majd beszaladt a kapun.
— Bolond, bolond — mondogatta még akkor is, mikor a lakásukba ért.
— Ki a bolond? — kérdezte az édesanyja.
— Az az ember, ott a ház előtt! — válaszolta elkomolyodva. — Nézd meg, még mindig ott van?
— Igen, ott áll és döbbenten nézi a nyitott kaput.
— Anya, légy szíves menj le, és mondd meg neki, hogy hazamehet, de holnap, amikor ráér, jöjjön el értem és elmegyek vele egy kávéra és gesztenyepürére.
Anya kisvártatva mosolyogva jött vissza.
— Azt válaszolta, boldogan. Négyig dolgozik, és utána érted jön. De mi ez az egész?
— Semmi más, minthogy rájöttem, mit kell tennem. Mint egy villanás, hirtelen mindent megértettem.
— Mit?
— A többit majd holnap, most adj vacsorát, mert farkaséhes lettem!
Másnap délután, pár perccel négy után Gyuszi kopogtatott az ajtajukon, és Gréti már perdült is vidáman. Az úton, végig a cukrászdáig csacsogott, beszélt összevissza mindent, de amikor leültek a kicsi aszal mellé hirtelen elkomolyodott.
— Döntöttem, ahogy a tegnap mondta nekem a kapu előtt. Igazából már akkor döntöttem. Hirtelen mindent megértettem, minden megvilágosodott előttem mintha a fényképezőgép villanófénye rám villant volna. Megláttam a saját önző, kis életemet, a menekülést a felelősség, a nehézségek elől. A burkomat, ahogy maga nevezte ezt Gyuszi!
— Izgatottam várom, hogy megmondja végül, mit döntött!
— Jelentkeztem reggel az egészségügyi igazgatóságon, és a főorvos mindjárt telefonált a minisztériumba. Kaptam egy névsort a sürgősen betöltendő körzetekről. Több üres is volt, de ezek azok, ahova már nagyon várnak orvost. Ezek közül választottam egy észak-keleti körzetet. Nagyon messze van, de nem számít.
Gábor tova három hónap múlva kapott tőle hosszú levelet, amiben beszámol, hogyha nehezen is, de beilleszkedett forma, hetente bejár a városi korház bel osztályára felfrissítendő a szakmai tudását. Ügyeletezni is ott marad aznap, s reggel megy vissza a falujába. A kollégák szívélyesen fogadták. Az emberek? Az akár egy nagy regény is lehetne, olyan mások, de elfogadták. Nélu bácsi is jelentkezett egy rövid pár sor erejéig, amiben üdvözli az elhatározását, bár neki személyesen, és a többi munkatársnak is nagyon hiányzik. Még azt is megemlítette, hogy az Egészségügyi Minisztérium a várható módon beperelte őket, követelve a kiesett háromévi orvosi munka ellenértékét. Persze fellebbeztek és most folyik a per, de ez már őt nem érinti és ne is érdekelje. Levele végén Gréti még hozzátette: „Gyuszi, ha most megismételné, amit felajánlott otthon, a házunk előtt, megfontolás tárgyává tenném!”
Gábor megmutatta a levelet Gyuszinak, aki kapta magát és elutazott megismételni a névváltoztatásra tett javaslatát, de most nem a textilipar érdekében, hanem valami sajátos egyéni érdektől vezérelve…
-.-
*
– Kápolnásfalu — falu 22 km-re Székelyudvarhelytől a Hargita lábánál
– deus ex machina (lat.) — isteni beavatkozás megoldhatatlan helyzetekre az ókori görög drámákban
Legutóbbi módosítás: 2012.07.30. @ 12:20 :: dr Bige Szabolcs-
