Egy fényes sugár ugráló mozgása nyitotta fel Szikszai szemét. A tehervagon tetején, a korhadt fadeszkák között beleselked? napvilág apró szikrafelh?ket hintett mosatlan uniformisára, s mint kicsiny szentjánosbogarak, az öv csatja és zubbonya mellzsebe között röpködtek, követvén a vonat zakatolásának változó ütemét.
Zsibbadt kezével lassan motozni kezdett, és feltápászkodott. A penészed? padlózat felett még az egykori utasok, a lehántolt feny?fagerendák és a kátrányos hordók hagyták maguk mögött er?teljes illatukat, melyek az utastérben kés?bb áporodott verejtékszaggal is keveredtek. A vagon belsejében, hosszanti irányban egy vasrács helyezkedett el, melyen egy lakatra zárt rácsos ajtó volt, a szegecselt vasszerkezet forrasztásai is h?en árulkodtak arról, hogy a vasúti kocsi nem régen változtatott szerepet.
Ablakok híján Szikszai csak az olykor-olykor betámolygó fényfoszlányokra számíthatott. El?ször csak a testét szemlélte és megnyugvással észlelte saját testi épségét. A zászlós, aki tervszer?en kerülte azt, hogy a kétségbeesés eluralkodjon az elméjén, óvatos mozdulattal, háttal d?lt neki a zötyköl?d? vagon oldalának. Higgadtságot er?ltetett magára, tisztázni akarta a gondolatait ebben a váratlan helyzetben. Jó néhány percig morfondírozott, mire észrevette a kocsi sarokrészében, vele szemközt utazó alakot.
A szalmazsákon ül? férfi nálánál sokkal jobb megvilágításban tartózkodott, mivel közvetlenül mellette szivárgott be némi fény a tolható ajtó résein keresztül.
Dülledt szem?, üveges tekintet? katona, szürke posztókabátban terpeszkedett az utastér egyedüli trónusán. Tompa orra alatt lapos bajusz izgett-mozgott, széles szája végéb?l egy tarackbúza ékes kontya lógott ki, finom szárával gondosan piszkálgatta a fogai közé szorult reggeli porció maradékait. Zsíros fekete haján egy oldalra d?lt, hamuszín sapka pihent, rajta baljósan villogott egy felt?zött vörös csillag. Ölében egy szovjet gyártmányú, dobtáras géppisztoly feküdt, acélüreges fejét kisdedként a baka térdére hajtva.
Szikszai mereven bámulta a nyúlánk idegent. Komor arca hosszú percekig pásztázta az ?r körvonalait, mikor egyszer csak kis hangokra lett figyelmes. Bár a vonat folytonos zakatolása mellett ezeket a zajokat egy kevésbé érzékeny fül valószín?leg nem vette volna észre, a zászlós igen hamar feleszmélt és a vagon túlsó végébe tekintett.
Ez, a vele szemben ül? ?r annyira lekötötte a figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett a vasúti kocsi teljes feltérképezésér?l. A sötét sarokban, a nagy halomba összehordott szalmabálák között zizeg? mozgással matatott egy vékonyka kézfej. Szikszai igencsak megijedt, és óvatosan hátrált a kocsi másik vége felé, majd szinte hallotta a szívér?l leguruló, mázsás kövek súlyát, mikor a vasúti kocsi egy váltón áthaladva megugrott és a sorbarendezett szalmakötegek mögött egy ismer?s arc t?nt fel.
Borzolt, barna haja fülének hegyei körül makacs fürtökben ágazott szét, keskeny homlokán dús fekete szemöldök díszlett. Testén a magyar hadsereg uniformisa, az övéhez hasonlóan, szedett-vedett állapotban lógott. Ovális, mogyorószín? szemei pislogva vedlették le a kényszer? álmot, telt ajkai alatt kamaszos piheszakáll csillogott. Szikszai ugyanazt az arcot látta viszont, akit egykor a laktanyában fedezett fel el?ször.
— Szervusz, Lacikám! — motyogta a zászlósnak kedvesen, miközben egy megszáradt nyálfoltot kezdett el kaparászni álmatag ábrázatáról.
Sifter Patrik, akire a seregben a “Sifti” becenév ragadt, egy Baranya megyei kisvárosba látott napvilágot, majd gyermekévei és tanulmányai végeztével hentesinasként dolgozott Fiumében. Az Adria parti aranyéletnek egy örökösödési ügy és a háború vetett ideiglenesen véget, és Sifter bevonult a hadseregbe. Bár kezdetben a kiképzést nehezen bírta, de a hosszú éjszakákba nyúló kártyapartijairól és gyengébbik nem felett aratott “gy?zelmeir?l” elhíresült tüzér a harcokban is megvillantotta parádés leleményességét, mikor az egész fronton híre ment annak, hogy egyes-egyedül, mindössze egy PAK-36-os löveggel szétl?tt egy teljes lovasezredet Szabadka alatt 1941-ben. Ezzel a tettével olyannyira népszer? lett, hogy Csatay Lajos vezérezredes is felfigyelt a rendkív?li eseményre, ennek apropójából pedig írásbeli dicséretben és el?léptetésben részesítette a fiatal bakát, aki igen szerényen vett tudomást a megtiszteltetésr?l. Sifti így ?rmesterb?l törzs?rmester lett, és a szakaszával együtt átvezényelték a partizánok által jóval fenyegetettebb Bácska-Topolyára, ahol sokszor megvédte embereivel a civil lakosokat, így délvidékiek cseppet sem zárkóztak el némi kvártély és élelem biztosításától. A sors különlegessége az volt, Szikszai ezid?tájt ugyanitt teljesített szolgálatot, igaz, hogy egy másik században, géppuskás szerepkörben, de ez nem gátolta barátságuk elmélyülését.
Sifti pedig az álomból való gyors kijózanodást követ?en is ugyanazzal a lezser vidámsággal tekintett szétszórt bajtársára.
— Hol a túróban vagyunk? — kérdezte kétkedve a zászlós, miközben igyekezte túlkiabálni a vonat sz?nni nem akaró kattogását.
— Ahogy látom, hadifogságban — mondta könnyed mosollyal az arcán a törzs?rmester, és lassan feltérdelt a kopott padlózatra. Szikszai nem tudta meglep?döttségét leplezni barátja hozzáállását látva.
— Mondd csak, még mindig érzed annak a két morfium injekciónak a hatását, amit Neszlényi doki beadott neked, mikor egy repesz belefúródott a hátsódba, vagy csak szimplán kezdesz megzizzenni?
— Nem, de nem hiszem, hogy ezen ennyire ki kellene akadnod. Egyrészt hármunk közül egyikünk sem halt meg, az, hogy foglyul ejtettek bennünket, az…
— Várj! — vágott közbe hirtelen felindultsággal Szikszai. — Hogy érted, hogy hárman?
Sifti válasz helyett odébb hajított egy el?tte álló szalmakévét. A kényelmetlen fekv?hely mögött egy hosszúkás alak nyúlt el, uniformisában is teljes különbözött két társától. Fakult posztókabát helyett vékony, vajszín? b?rzekét viselt, nyakában különféle kábelekre kötött b?rsapka függött. Bár a zászlós csak a feje búbján ritkuló haját látta az illet?nek, ett?l függetlenül azonnal felismerte.
— Ja persze. A Bandi.
Báló András, vagy, ahogy környezetében értelemszer?en szólították, Bandi egy új embere volt a topolyai társaságnak. Újdonsága viszont nemcsak a frontkatonáktól szokatlan, visszahúzódó személyiségéb?l eredt, hanem a betöltött pozíciójából is, ugyanis Bandi a Magyar Királyi Légier?nél szolgált. Két társával való találkozásának története alig csak egy hónapra nyúlt vissza.
Negyvennégy májusában, egy kellemes, felh?s délutánon, mikor a háborítatlan szépséggel elterül? Topolya alatti, közeli erd? szinte hívogatóan eregette magából a vadvirágok illatát a fürge menyétek bundájának pézsmaszagával elegyítve, a két katona a századostól kapott, tizenöt perces lelépti engedélyét épp a frontszolgálat ügyes-bajos dolgainak átbeszélésére használta, akkor a néma eget hirtelen fülsiketít? robaj szelte át. Mindketten a kiképzésen elsajátított rutinnal vetették magukat a földre, majd a zörg? erd?aljzat alól, nagy óvatossággal kémlelték a sz?k horizontot. Mihelyt a hang ismét feler?södött, sikerült beazonosítaniuk a hang irányát, így rövid id?n belül fel tudták mérni a közelít? gépet. Szerencsére az ijedtség nagyobbnak mutatkozott a tényleges veszélynél, a gép ugyanis egy fegyvertelen, kétfedel? Fokker közel-felderít? repül?gép volt, mely a hátulsó vezérsíkján piros-fehér-zöld festést viselt.
A lomha „alumíniumdoboz”, mely valószín?leg az el?z? világégés hagyatékaként maradt a magyar légier?re, nagy köröket írt le a vegyes képet mutató lombok felett, a gép orrán a felpörg? csillagmotor ?rült kerepeléssel iramodott meg a kényszer? légi mutatványban, halvány füstcsíkokat vonva maga után. A két eltávját tölt? tiszthelyettes feltápászkodott, és nézte az eget.
A haláltusáját vívó Fokker egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett az emelkedésre, majd a tömzsi motor végül fulladozva, köhögve hanyatlott vissza, a zongorahúrokkal összeillesztett kétszárnyú fémmadár lebillent az emelkedési ívr?l, és vad dugóhúzóval zuhant a terebélyes lombkoronák közé.
Az esemény legérdekesebb részeként viszont mindkét bakában a zuhanás pillanata ragadt meg, és nem csak azon egyszer? oknál fogva, mert féltették honfitársuk életét, hanem azért is, mert a zuhanás „csak” egy er?teljes csattanással végz?dött. Ahogy felkutatták a roncsot, kiderült, hogy a gépben egy csepp üzemanyag sem maradt. Az atomjaira hullott repül? több száz méteres sugárban beterítette az akácok és nyírfák alját, a diribdarabra tört alumíniumlemezekt?l nagyon járni sem lehetett, egyedül a csillagmotor nem esett szét kisebb elemekre. A két honvéd a pilótát az ejt?erny? kábeleibe gabalyodva találta meg, aki szerencsére csak kisebb sérüléseket szenvedett.
Aznap a kimen? igencsak kurtára sikeredett és a Fokker megmenekült vezet?jét rögtön a századparancsnokságra kisérték. Bandi, aki az ugrás el?tt még sebtében kitépte a m?szerfalból a rádiót, mindössze csak egy kis áramot és antennát kért a szárazföldi er?kt?l, hogy kapcsolatba léphessen a légier? embereivel, de a Miskolci Légitámaszpont a harcok közeledésére hivatkozva visszautasította a felderít? szolgálatait és azt a kérést továbbította, hogy a pilóta csatlakozzon inkább a gyalogsági hader?khöz.
A Topolyán állomozó századosok a hír hallatán azonnal éles kritikákkal illették a Légier? vezetését és nem sokkal ezután különféle hangnemben írt kérések tömegét intézték a tábornoki kar felé, de a vezérkar hajthatatlannak mutatkozott.
— Ezzel az er?vel bármely rác földm?vest besorozhatnánk, akinek két keze van és két lába! — dünnyögte keservesen egy tiszt a parancsnoki sátor mélyén.
Pedig, az igazat megvallva, Báló András személye alapvet?en nem okozhatott bonyodalmat. Csendes, szelíd, visszafogott típusként tekintettek rá, akinek csak akkor eredt meg a nyelve, ha épp a repülés került a szavak “terítékére”.
A sorkatonák csodálattal tekintettek a törékeny termet? fiúra, aki a Légier?nél egyébként a f?hadnagyi rangig jutott, de a gyalogságnál kényszer?en, az egyszer? közlegény státuszáról indult.
— Csak szerettem repülni! — hajtogatta sokszor.
Bár Bandira a természeténél fogva nem lehetett haragudni, a századvezet?k felháborodása ett?l függetlenül jogosnak bizonyult. A lelkesedéssel nem is akadt probléma, de a rendszeres gyakorlatozáson már minden hiányosság kiütközött. A parancsnokság tisztában volt vele, hogy egy pilóta a szárazföldi harchoz szükséges ismereteknek csak a minimumával rendelkezik, de Báló “közlegény” az ? várakozásaikat is jócskán felülmúlta.
Nem tudta, hogyan kell megfogni egy puskát, vagy hogyan kell kibiztosítani egy kézigránátot és társainál gyengébb fizikumánál fogva a minimumra szabott menettávot és fekv?támaszt se tudta teljesíteni. A parancsnokok kés?bb az “egyhetes gyorskiképzés” ötletével álltak el?, de ez a próbálkozás is teljesen kudarcba fulladt. A megérkezését követ? második hétben már felmentették a gyakorlatvégzés alól.
Id?nként megírattak vele egy-két jelentést, de a Bácska-Topolyán töltött napok számára a végeláthatatlan kínszenvedést jelentették, melyek egyre inkább elszakították a családjától és kirekesztették egy ismeretlen világba.
Egyedüli kellemes id?töltését csak abban lelte, ha annak a két honvédnek a társaságában lehetett, akik már a megmentése idején befogadták ?t maguk közé.
Külleme jelleméhez hasonlóan félénkséget és jámborságot sugárzott. Rövid, sz?késbarna hajzatát németes stílusban, oldalra fésülve hordta, mely viseletre valószín?leg a Luftwaffe pilótái is ösztönözték korábban.
Keskeny orrnyergén szepl?k apró halmazai díszelegtek, széles homloka és sápadt orcája még a serdül?kor kései stádiumáról árulkodott.
A vonat lüktet? utasterében a füle tövébe kicsiny szalmaszálak ragadtak és a sapkaviselést?l megritkult a hajhagymája, de mindent egybevetve nem sokat változott a fogságba esés idejéig. Sifti kicsit f?léhajolt és megborzolta a nyakára lapuló, zsíros “sörényt”. Ujjbegyeire alvadt vérdarabok tapadtak.
— Bizonyt ezt a srácot puskatussal leütötték.
— Ahogyan minket is — f?zte hozzá a zászlós, aki a saját tarkóját megtapogatva ugyanerre a következtetésre jutott. Kicsit közelebb húzódott a tüzérhez, hogy jobban hallja a szavait.
— No, de mi történt tegnap este? — kérdezte sz?nni nem akaró értetlenséggel.
A törzs?rmester kitakarta a szalma pongyolából a szuszogó pilótát, majd ? is közelebb hajolt.
— Nekem az él az emlékezetemben — ecsetelte halkan —, hogy, kimentünk az erd?szélre körülnézni az árokásás után. Bandi kés?bb csatlakozott, hárman akartunk elszívni egy cigarettát… utána pedig…
— Utána pedig mi? — faggatta türelmetlenül a géppuskás.
— Semmi. Képszakadás. Nem emlékszem semmire.
— És a fogva tartóinkról tudsz valamit? Oroszok, vagy jugók?
Sifti ezúttal egészen halkan beszélt, szinte suttogott és a fél kezével takarta ki az arcát, nehogy a sarokban pöffeszked? vörös katona gyanút fogjon, hogy róla van szó.
— Jugoszlávok. Még az este rác vezényszavakat hallottam — mondta finom kiejtéssel.
Szikszai és Sifti egymásra néztek, Báló a padlózaton leheletével zörgette a száraz gabonaszárakat.
— Nos, örülök, hogy a szifiliszen kívül valami más is rád ragadt az Adria partján, barátom! — tette hozzá komolykodó vigyorral, mely gesztusra a tüzér csak, halkan cöcögve azt válaszolta:
— Haha, nagyon vicces vagy! Bár nem értem, mit bántasz örökösön azzal a szifilisszel, Neszlényi doki id?ben adott rá penicillint…
Míg ketten elduruzsoltak, a vonat zakatolása egyre inkább alábbhagyott és a súlyos fémkerekek csikorogva, csihogva hallatták lassuló muzsikájukat, a vasúti kocsi réseiben er?sebb lett a beszivárgó világosság.
Mire a két tiszthelyettes feleszmélt, váratlan történés közepette hagyták abba a megbeszélésüket.
A posztókabátos jugoszláv felkelt a szalmazsákokra emelt trónusáról és végigkongatta a vagon rácsait a géppisztolyának csövével. Hangos kiáltást intézett a magyar foglyok felé, mely hangra a szomszéd kabin ajtaja is feltárult és még négy-öt csigatáras gépkarabéllyal felfegyverzett „Tito-vitéz” tört be a rácsozott cellába…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kapus Attila
