Mindannyiszor átmelegszik a lelkem, valahányszor végigmegyek szabályosan tervezett útjain, és ismételten megállapítom, hogy ez a klinika milyen elegáns, milyen különlegesen szép. Örömmel tölt el, ahogyan belesimulnak a fák ölelésébe a klasszikus hatalmas épületek, mint bújnak meg a fák között. Miféle ragyogó elme alkotta meg valaha, hogy még mindig lehet rajta újítani úgy, hogy ne törjön meg az az egység, amelynek keretébe be kell, be lehet illeszteni a mindig újabbakat.
Megbámulom ezeket a megölelhetetlen ősrégi fákat, s a később ültetetteket, melyek lassan felnőnek a régiekhez. Ez a növényzet úgy bugyolálja be az épületeket, hogy azok megőrizhessék azt a hatalmas mennyiségű tapasztalatot, tudást, mely mind bennük halmozódott fel. Itt sétálva eszünkbe sem jut, mennyi gyötrelmet oldottak fel gondos kezek, mennyi verítéket itattak fel, s mennyi félelmet lazítottak. Egyáltalán, azt a zöld keretet bámulom, mely energiáival meglágyítja annak a mérhetetlen feszültségnek a tömegét, melyeket ezek az épületek hosszú időkön át magukba fogadtak.
A főbejárattól jövök, s mindjárt megpillantom a Szemklinika patinás épületét. Bizalom visz, és a reménység, hogy romló szememről leveszik a hályogot, és megszabadulok a homálytól, mely az utóbbi időben egyre kellemetlenebbül tolakodott közém és a látható világ közé. Nincs bennem semmi feszültség, pontosabban nem érzem, hogy lenne. Inkább bizonyos megnyugvás költözött belém, hogy végre eljött ez a nap is.
Újfajta megoldás, és egyben megnyugtató, hogy nem kell befeküdnöm, nem kell itt maradnom. Azt mondta a tanár úr, csak néhány órát pihenek a beavatkozás után, s már mehetek is haza. Ez önmagában megnyugtató. Mert ugyebár nem olyan nagydolog az, amivel hazamehetek ilyen hamar?
Szemklinika épülete nem ismeretlen előttem, hiszen itt vizsgált meg a tanár úr, itt egyeztettük vele a műtét időpontját. Az osztályon ugyan nem jártam korábban, mert a vizsgáló lent van az alagsorban, aminek egyetlen kulturált tartozéka a lift.
Maga a helyiség, ahol Debrecen és valahány megye lakossága szemészeti ellátásra vár, egy olyan szűk alagsor, ahol elfogy a levegő, mire az orvos ideér. Egyébként nem elég, hogy alacsony, keskeny és levegőtlen itt minden, de közvetlenül a fejünk fölött futnak azok a derékvastagságú csövek becsomagolva, melyek számára ezt a helyiséget tervezhették, kizárólag műszaki szempontból — gondolom — betegek nélkül.
Itt ül, padokon és székeken szorongva, aki műtétet szeretne előjegyeztetni, akinek szempanasza van, amire ezen a klinikán kap orvoslást, aki ellenőrző vizsgálatra érkezett. Szóval a tömeg. Megállapítom, hogy ennél méltatlanabb helyre már nem száműzhették volna a szemészetet, mely egyébként, ha végre bejutok, készülékeivel vetekszik a legmodernebb intézetek felszereltségével. Csak éppen helye nincs szegénynek, mint népmesékben az igazságnak.
Mióta ide járok, annyit újult, fejlődött, nőtt ez a klinika, hogy csak elismeréssel szólhatok mindenről, de ez a várórész megszégyeníti mindazt a szépet és jót, amiről eddig beszéltem.
Az osztályra megyek fel. Korán jöttem, hogy biztosan kapjak egy kényelmes ágyat, amelyből bevisznek a műtőbe, s amelybe visszaérkezve kipihenem a beavatkozást.
Az éppen felém közeledő nővérkének odaadom a papírjaimat, ő igen udvariasan foglalkozik velem, felveszi az adataimat, majd feláll, és hív, hogy menjek vele.
Ballagok mellette a ragyogóan felújított és karban tartott széles (!) folyosón, befordulunk egy ajtón, mely még csak előtér, innen nyílhat az én szobám, de nem, ez itt valami más, ez a megrendülés helye!
A küszöbről nem visz tovább a lábam, ideragadtam. Nincs jelentősége, lesz időm magamhoz térni, mert a nővér csepegtetett valamit a szemembe, és el is tűnt. Maradtam mozdulatlanul lecövekelve, néhány kíváncsi szempár kereszttüzében, és lassan kezdtem felfogni, amit igenis, nehezen vettem tudomásul.
Azt pillanatok alatt átláttam, hogy ebben a helyiségben nekem ugyan ágyam nem lesz. Jellemző, hogy, ami komoly gondot okozott számomra, ebben a nagyon lehetetlen helyzetben, az az volt, hogy mi célból kerülhetett ide az ajtóval szemközt beállított egy, azaz egyetlen ágy? És pontosan oda. Azóta is csak remélni merem, hogy nem megtévesztésül annak, aki elmegy az ajtó előtt, és véletlenül rátekint. Hogy úgy tűnjék a számára, mintha egy kórterem egyetlen szegletét látná?
Lassan odaléptem egy öreg viaszkos vászonnal bevont, fehér fotelhoz, és illedelmesen meghúztam magam benne. Ekkor már tudtam, hogy ez lesz az én pihenő helyem műtét után. Elvégre nem mondta nekem a tanár úr egyetlen szóval sem, hogy ágyban fogok pihenni. Nem volt szó fekhelyről, sem fekvésről, az ágy kizárólag az én paraszti logikám terméke.
A mellettem levő székre letettem a táskámat, a kabátomat, és megpróbáltam kizárni magamból a világot. Ebben a pillanatban, és még legalább huszonötször jött és csöpögtetett valamelyik nővér, mert mint mondták, ez egy fájdalomcsillapító, melytől érzéketlenné válik a szem, és el lehet végezni segítségével a műtétet.
A mellettem levő fotelban már ült egy nőbeteg, aki nem először járt itt. Az első műtéten már hetekkel korábban túlesett. Rideg volt és elzárkózó, nekem sem volt valami bizalomgerjesztő, nem provokáltam.
Szemközt velem egy öreg házaspár várakozott egymás kezét fogva. Kideríthetetlen, melyikük várt műtétre, a néni kezében bot. Arra támaszkodott. Nem beszéltek, csak vigyázták egymást.
A mi sorunkban az utolsó foglalt fotel szintén egy öreg házaspárt ölelt. Ott már láttam, hogy a férj szemébe csöpögtettek.
Ismét jött egy nővér, egy négytagú cigány családot kísérve, akik közül a férjnek azonnal infúziót kötött be, a fiúkat pedig kiküldte a folyosóra. Mint utóbb megtudtam a feleségtől, húsz éve járnak ide, a férjnek zöld hályog van a szemén, nagy fájdalmai vannak, mert nagy a szemnyomása. Ma több órás műtét előtt állnak.
Máshol már nem lévén hely, a középen elhelyezett asztal mellé leült egy házaspár. A férfi nyugodtan ült, folyamatosan nyugtatta izgő-mozgó feleségét. Egyértelmű volt, hogy a nő már sokat elvesztett valaha meglévő szellemi készségéből. Férje gondosan, türelmesen bánt vele. Orvosok jöttek be, akik szeretettel üdvözölték a kollégát, és természetesen feleségét is. Udvariassági látogatás volt, de látszott, hogy akinek szólt, annak jól esett.
Kilenc óra után szólította a nevemet egy műtős fiatalember, akitől beteg benyomását keltő zöld öltözéket kaptam, akinek legalább annyit jelentettem, mint az a műszerszekrény, amelyiknek nekitámaszkodtam. Nem is vártam el tőle többet, remélem ő sem várt tőlem semmit.
Amint beléptem a műtőbe, fordult egyet a világ. Ami az ajtó mögött fogadott, az már nem is Magyarország volt, hanem egy olyan gazdagon felszerelt helyiség, amilyet nyugati filmekben láthattam, a leggazdagabbak számára felturbózott helyeken. Sötétlila tompa fény fogadott, olyan ágyra feküdtem le, amelyen külön volt kialakítva helye törzsnek, karnak, fejnek, lábnak. Hallatlanul kényelmes és biztonságos érzetet keltett minden. Már fektemben szétnéztem. Láttam, hogyan készítik elő nekem azt a készüléket, mely majd a folyadékot adagolja műtét közben
Halk zümmögés, halk beszéd a tanár úr és munkatársai között. Minden megnyugtató és biztonságot sugárzó. Néhány szóval üdvözölt, majd rám rakták a maszkot, melyet szétterítve már csak a bal szemem látszott ki belőlem. Semmit nem éreztem, nem volt bennem szemernyi félelem, izgalom sem, mire magamhoz térhettem volna, túl voltam mindenen.
Amikor mentem vissza a helyemre, láttam fel-alá sétálni a cigány fiatalasszonyt. Intettem neki, ő is intett, hogy benn van a férje a műtőben.
A fotelomat közben elfoglalták, a székről levettem a táskámat, és leültem. Ekkor jelent meg a túlmozgásos nő, az orvosfeleség, a férje kíséretében. Ő is túl volt a műtéten. Már hozták is nekik a zárójelentést, és elmentek. Ő sem pihent. Én is megkaptam az „elbocsátó végüzenetet”, de még vártam a családomra. Ők viszont nem siettek, mert azt hitték, pihenek egy-két órát a kényelmes kis ágyikómban.
Elfogyott a türelmem a kényelmetlen széken üldögélni, kimentem a folyosóra. Beszélgettem azzal a szegény izguló asszonykával. Ő egy rutinos izguló.
Már régen rendbejöttem. A műtétem sikerült, nagyon szépnek látom a világot. Ismét módomban volt megcsodálni a Nagyerdő rendezettségét, parkjait, fáit, szépséges épületeit, amikor visszajöttem ellenőrző vizsgálatra. Megjártam az alagsort is, a tanár úr rendben találta a szemem állapotát. Sőt az újabb időpont is a birtokomban van a következő műtéthez. Minden rendben van hát. Csak azt a néhány órát, azt a „félresikerült” pihenőhelyet tudnám feledni!
Berettyóújfalu, 2012-07-18.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kertész Éva
