Itt ül kissé fölöttem a polcon. Lábai érintik a fejem búbját. Fából faragta valami áldott kéz korábban. Már át kéne öltöztetni, mert elég viseltes, kopott az öltözéke. A bábu egy kis zsidó figura, nagy fekete karimás kalappal, csokornyakkendővel, cseplini cipővel. Utazók néztek így ki valaha. Járták a városokat, és kínálták mások áruját. El nem engedné a táskáját! Szorongatja, mintha kincs rejtőzne benne, pedig csak az árumintáit tartja ott. Állandóan értetlenkedik, csodálkozik, kérdez. Ha nem ért valamit, bármit, felteszi a kérdéseit. Engem ez nem zavar, mert már magamtól is tudom, sőt előre várom. Most például, azon értetlenkedik, miért merengek el időnként, miért meredek a semmibe, pedig csak múltidézőbe járok. És ő látja is, akit én! Kommentálja is a látottakat:
– Csinos, szelíd, porcelánfényű szőke nő volt a barátnőd. Túlságosan engedékeny, így nevelték, ehhez már csak az ő nagy szerelme kellett, hogy kibillenjenek a dolgok. Túl jó volt ő ahhoz a világhoz, amelyben élt – szögezte le véleményét Sámuel az emlékeimből előjött figuráról.
– Így van Samu, de most hallgass kérlek egy ideig, aztán, ha lesz valami kérdésed, azzal előállhatsz. Most ne! Most visszaidézem mindazt, amit megéltem, amiről tudok, te pedig hallgatsz, mert ellenkező esetben leveszlek a helyedről!
*
Visszarepültem, ott vagyok a múltban.
A vendégség nagy esemény két olyan fiatalnál, akik először várnak, készülődnek rá. Bandi, a férjem munka közben összefutott egy évfolyamtársával, s ő fogja elhozni a menyasszonyát. Azt sem tudom, mit készítsek, hogyan várjam őket. Már hónapok óta vagyunk házasok. Esküvő után költöztünk ide, ebbe a kunsági faluba, s nem ismerünk senkit. Sőt, azt sem tudtuk korábban, hogy ez a helység létezik. Természetes, hogy Bandi lelkendezett, hiszen kedves barátja, aki itt él a szomszéd helységben, és a találkozásig még csak nem is tudtak egymásról. Zoli idejött haza, innen származik, neki aztán szerencséje, hogy hazakerült.
Végre valaki, aki nem idegen!
Süteményt, pogácsát sütöttem, s véletlenül minden jól sikerült. Itt vannak. Egy–egy rozoga kerékpárt tolnak be az udvarunkba, Hamvas Zoli és Szíj Kati. Szépek, csinosak vidámak, s láthatóan boldogok. Jegyben járnak. A beszélgetés a készülődésről szól, mert karácsonyra tervezik az esküvőt, és már az ember hónapokat éljük.
Megtévesztően szép az idő. A fák még csak imitt–amott engedtek el egy–egy levelet, bár annyi már látszik, hogy egynémelynek szélei kezd kivilágosodni. Sárguló, meleg ősz vett körül minket. Kati karcsú alakját türkiz zöld kosztüm öleli, világos szőke haja előnyösen keretezi porcelán arcát, egyben kiemelve vakítóan kék szemét. Mit mondjak, sugárzóan szép jelenség. Az a fajta szépség, amelyről árad a jóság.
Zoli magas, barna, elegáns férfi. Rámeredtem különleges cipőjére, látszott rajta, hogy nemcsak hogy nem üzletben vásárolta, de az is, hogy nem akármilyen cipész készítette. Ahhoz a nagy semmihez, amivel mi dicsekedhettünk, kiáltóan elegáns rajta minden. Halk beszédű, visszafogottan elegáns úr.
– Mért jöttek kerékpárral, ha olyan elegánsak, telne nekik autóra is? – érdeklődik Sámuel, amint látja, mit írok róluk.
Ó Samuka! Ezt már tényleg nem foghatod fel. Különben jöhettek volna gyalog is. Több lehetőség nincs. Még a motor is főúri jelenségnek számít, autó pedig nem is létezik. A háború utáni első éveket éljük. Az autók, amelyek behívót kaptak a hadseregtől, nem jöttek vissza a háborúból, újakat pedig csak nem vásárol a mi népünk a kapitalistáktól?! Nem veri itt senki a port, zajt sem teremt.
Olyan csendes a vasárnap, olyan dédelgető, hogy az öröm kicsipkézi a lelkünket.
*
Kisbabát vártunk, azért nem mentünk el az esküvőre, és sokáig nem is tudtunk róla, hogy a szépséges Szíj Kati – a református nagytiszteletű úr lánya – evangélikus templomban esküdött örök hűséget Hamvas Zolinak. Mert az öreg Hamvas így rendelkezett. Ez az a kor, amit később Rákosi érának emleget a történelem. Amikor a klérus szekértolójának lenni nagyobb bűn volt, mint apát gyilkolni. Pap lánynak lenni is nehéz, de pap lányát feleségül venni merész dolog volt.
Az öreg Hamvas elvárta, a fiatal Hamvas elfogadta, Kati pedig megtette, hogy evangélikus templomban esküdjön. Szíj nagytiszteletű úr azt mondta, Isten áldása mindenhol érvényes, ő is ott lesz az evangélikus templomban, csak előbb ellátja saját híveit az Ige szavaival. Késik tehát egy kicsit.
Nagy híre volt a lakodalomnak különben is. A Hamvasok nagy létszámú família, a helység több kilométer hosszú, s cigányzenével, feldíszített lovakkal, kocsikkal vonult végig a násznép a falun. Ilyen itt nem fordult elő korábban. Pontosan ebben a történelmi helyzetben – amikor, aki tehette elbújt, visszahúzódott, érthetetlen volt ez a magamutogatás. Nem láttam, csak hallottam, hogy rátarti, „mindenkinek megmutatom” lakodalom volt, s ez valahogy semmiképp nem illett ahhoz a két emberhez, akiket a fiatalokban megismertem.
– Bandikám, nem azt említetted korábban, hogy Zolit kidobták az egyetemről?
Samu természetesen megszólalt:
– Csibészkedett? Randalírozott? Nem tanult?
– Jaj, Samu, te ezt nem értheted meg! Amiről te tudhatnál: igazság szerint csak a zsidókkal volt baj, de ekkor már mindazokkal, akik ártalmára lehetnek annak a rendszernek, amiben éltünk.
– Minden magyar veszélyessé válhat – felelt a férjem –, a művelt, tehetséges értelmiségi is gyanús, akár a művészetek felől jön, akár a tudomány felől, akár ősi névvel rendelkezik, akár földi javakkal Azért dobnak ki embereket az egyetemekről, a munkakörükből, mert a származásuk nem felel meg a politikai rendszernek. Ez egy munkás–paraszt kormány. A munkás az egyetlen, aki megbízhatónak számít, mindenki más gyanús, aki ártalmára lehet a társadalmi rendnek, tehát félre kell állítani. Sőt, miután megbízhatatlanná vált, meg kell figyelni, nem követ–e el valami hibát most, vagy később. A Zoli édesapját kuláknak minősítették, a kulák pedig manapság a nép ellensége. Üldözendő, megsemmisítendő. Tehát, a fiát is ki kell dobni az egyetemről. Megfosztani minden lehetőségtől is, nehogy árthasson. Mellesleg Zoli apja kocsmáros volt, most is saját termésű szőlőjéből méri ki saját borát, pálinkáját. Sokat dolgozhatott, az ivót a saját lakásából választotta le. Egy állatorvost már felnevelt, s az volt élete célja, hogy úri embereket nevel a fiaiból. Még nem találkoztam vele, de kíváncsi lennék, vajon miként sikerült neki Zolit visszaszerezni az egyetemre. Két évig volt távol, pedig már a végvizsgái is megvoltak. Csak a diplomát nem adták meg neki. Már az egyetemen is sokat kínlódott a fájó gyomrával, az esemény után meg kellett operálni a fekélyét. Nagy manipulátor lehet az öreg, hogy ezt elérte. A többinek nem volt ilyen szerencséje – fejezte be Bandi.
*
Később tudtuk meg milyen volt az esküvő, de ekkor már kitavaszodott. Zoli jött át, hogy mindent elmeséljen. A mi rendelkezésünkre nem állt mobil, vonalas telefon is nagyon kevés lakásban létezett. De volt barátság. Ezért jártunk egymáshoz gyakrabban. Kerékpáron, motoron, ki mit tudott beszerezni.
Zolitól tudtuk meg, hogy a menyasszony kikérése után Szíj nagytiszteletű asszony és kamasz fia, Géza velük jött el a paplakból, mert Béla bácsi még nem ért haza a templomból. Nem tudni, hogy véletlenül késett–e le a lánya esküvőjéről, de elképzelhető, hogy számára megalázó volt a helyzet, mert talán ő szerette volna összeadni a fiatalokat. Az esküvő után már az apai házhoz vonult a násznép, de Béla bácsi még nem volt sehol. Valaki lovas kocsin indult érte Kati nénivel, és nagyon soká értek vissza. Szerencsére a menyasszony nem vett észre semmit a távollétükből, így azt sem tudta meg, hogy anyja, aki érkezése után áthajolt a vállán: – itt van már édesapád kislányom – szöveggel, kihátrált a szobából. Senkinek nem árulták el akkor, hogy Szíj nagytiszteletű úr, amikor hazament átöltözni, leült egy pillanatra, és ott halt meg talárban – a foteljában. Hogy mi zajlott le a feleségében, ne kutassuk. Egy tény, mielőtt visszament a lakodalomba, felravataloztatta férjét a hideg templomban, és mindenkinek megtiltotta, hogy a hír reggelig kiszivároghasson.
Egy extrém haláleset, egy ekkora veszteség normális körülmények között is hatalmas megrázkódtatás, de Katinak magát a tényt is nehéz volt feldolgoznia. Lehet, hogy önvád is dolgozott benne, az is meggyötörhette, hogy apja egyedül volt élete utolsó pillanatában, nem utolsó sorban, hogy nem volt az édesanyja mellett életének ebben a nehéz órájában. Tény, hogy asszonyéletének első napján összeomlott. A boldog mulatság végén a protestáns templomba vágtatott, ahova férje természetesen vele rohant, de az ajtón csak Kati ment be, és ott perlekedett az Istennel, akitől csak annyit kérdezhetett: – Mért hagytál cserben Uram?
– Mert ő is cserbenhagyta a hitét! És az apját! A hit kötelez! – rikácsol itt a bábom.
– Kérlek Sámuel, most egy ideig ne szólj a dolgaimba. Lehet véleményed, Kati is nyilván megszenvedte a maga baját. Ne vess rá követ, és főleg hallgass!
A temetés után még az a feladat is Katira várt, hogy elköltöztesse családját a paplakból, hogy megsemmisült lélekkel kezdhesse meg különleges hétköznapjait.
Zolit teljesen kimerítette a beszámoló, és kérte, hogy látogassuk meg őket hamarosan. A szokásosnál is halkabb, és visszafogottabb volt, annyira, hogy az én Bandim meg is kérdezte, van–e még az elhangzottakon túl valami gondja. Szakmai, vagy más. Ő csak a fejét lógatta, és elment.
Néhány hét után került sor a látogatásra. Zoli jött értünk – szerzett valahol egy túlkoros, használt autót, azon vitt át, hogy már a kisfiunkkal menjünk hozzájuk. A Hamvas szülők házából kaptak a fiatalok két szobát, és egy konyhát. Roppant széles, piros téglákkal kirakott folyosóról nyílott az ő lakrészük. Hogy mi tartozott még a lakáshoz, nem tudom, de azt igen, hogy WC az udvaron, a ház végében volt, s a kocsmát is ez szolgálta ki. A Katiéké, mely a család számára volt fenntartva, fehérre sikálva, és zárva. A többit nem láttam. Amikor beléptem a konyhába, úgy ragyogott, mint a frissen mosott kristály. Teljesen új állapotban feszített előttem egy villanytűzhely. Amilyen akkoriban nem is volt kapható. Amilyen az én álmom is volt. Minden használatlan, minden új. Meg is kérdeztem: – Ettetek ti már itt valaha?
A fiatalasszonynak kissé megrándult baloldalon az ajka, és csak annyit mondott: – Nem itt főzünk.
Aztán elnézést kért, hogy otthagy, mert dolga van. Vártam egy kicsit, majd utána mentem. Az udvaron egy apró, konyhának kinevezett helyiségbe léptem, ahol csaknem középen egy tűzhelynél sürgölődött a háziasszony, mellette egy széken ülve idős úr etette a tüzet. Mint kiderült, ő volt Zoli apja, s azért serénykedett, hogy kisüljön a pogácsa. Aha! Ezért olyan új odafent minden, mert ezzel a kis szemetessel kímélik ki a konyhai piszoktól. Bemutatkoztam a Hamvas papának, megdicsértem, hogy milyen szorgalmas, és meghallgattam, miért nem engedi ő odafent főzni a menyét.
– Csak nem fizetünk a drága villanyért, amikor ingyen bejön a szőlőből ez a venyige. El is csapnám a derekát, ha pocsékolna!
Kati már elrendezte a pogácsákat, és indultunk fel a férfiakhoz, de egy szót sem ejtettünk a történtekről. Nem vettük sokáig igénybe a vendéglátók idejét, mert a kicsinket haza kellett vinni, de mindketten úgy éreztük, van valami hiba körülöttük.
Jóval később meg is tudtam az anyjától, akivel véletlenül futottam össze, hogy Kati egyre gyakrabban biciklizik ki a Tisza partra, és sokáig üldögél ott egyedül. Nem megy le egészen a folyó homokjáig, megmarad a fák között, ahol őt is, járművét is elrejtik a bokrok. Már Zoli is tudta, hol a búvóhelye, volt, hogy megleste, a történés idején is itt kereste. Kati ott ült a kényelmetlen kis kelyen, s folyt a könnye. Feje, két karja a térdei között, mozdulatlanul. Az orrán folyt végig a könny. Azt mondta a férjének, amikor rátalált, ez az egyetlen hely, ahol egyedül lehet amióta férjhez ment, ahol nyugton van. Addig legalább a szülők nyugodtan kutakodhatnak utána.
– Mit nem beszélsz be magadnak Katika, ugyan mit keresnének nálunk?
– Azt nem tudom. De ilyenkor mamuka lecentizi a vasalt ruhát a szekrényemben, hogy egymáshoz van – e hajtogatva méret szerint, ahogyan egy jó asszonytól elvárható. Édesapád közben elolvassa a naplómat, pedig abban csak azt találja, hogy addig nem lesz unokája, amíg ebben a házban élünk. De én innen most elmegyek anyához lakni, nem szégyenkezem többé más előtt. És el is fáradtam.
– Szóval ezért utasítasz el magadtól már jó ideje.
– Igen, ezért. Minden általános iskolás pajtásom jobban ment férjhez nálam. Már ami a kényelmet illeti. Itt csak pucc van, meg kivagyiság. Ők elnyúlnak a fürdőkádban, ha arra van igényük. Mert náluk már van fürdőszoba. Ez a csoda nagy mód – amit naponta a szemembe vág édesapád –, amibe én beültem, ennyit se nyújt nekem. A kinti WC–ről most ne is beszéljünk! De bármilyen hideg van, ki kell mennem a kis házba lemosakodni, de előbb kendőzzek el mindent, nehogy akkor menjen szükségre valamelyik részeg, amikor pucér vagyok. Aztán futhatok vissza az ágyamba a hideg folyosón. Mert itt nem pocsékoljuk a vizet sem, nem csak a villanyt. Nem tűnt még fel neked, hogy télen vödörrel hordom fel neked a meleg vizet, hogy a lavórban átmelegíthesd a lábad, amikor a távoli tanyákról hazaszekerezel? Az a víz nem jön ám ki magától a hálószobából! Azt valakinek ki kell cipelnie onnan, Hamvas Zoli. Volt már rá példa, hogy te tetted meg? Ugye nem? Nem bizony. Csak a paplány. Az még fiatal, van ereje, szégyellni valója, mása úgysincs, dolgozza le a rangot, amit kapott! Ráadásul papuka előtt meg sem állhatok egy pillanatra sem, mert csak a lusta asszony ácsorog egy helyben.
– Katika, attól tartok, orvoshoz kellene menned, hogy ne legyenek ilyen iszonyú gondolataid! Az én szüleim értem mindent megtesznek, nemhogy azt bántsák, akit én szeretek.
– Én meg attól tartok, hogy olyan dolgot is megtesznek érted, amiért lehajtott fejjel járhatsz! Elvégre te doktor úr lettél, a többiek pedig, akiket kirúgtak, nem! Nem gondolkodtál el azóta, hogy miért csak te? Egyedül csak te? És miért mérheti még papuka mindig a borát? A mások kocsmáját már rég lezárták.
Lendült Zoli keze, és Kati akkora pofont kapott, hogy a szeme is szikrázott. Most nem sírt, csak a férfi.
– Azt ne mondd, hogy besúgók az enyémek!
– Nem mondtam! A gondolataim viszont az enyémek. Már csak a gondolataim az enyémek.
Zoli megrendült. Leguggolt az asszonya elé, átkarolta, cirógatta, úgy esengett.
– Mit tegyek, hogy megbocsáss? Megütöttelek. Nagyon szégyellem, amit tettem. Féltem magunkat, a kettősünket. Hogy legyen tovább?
– Keríts egy házat, ahol megbújhatunk, ahol csak ketten leszünk. Ne legyen nagy, nem kell parádé, csak egy kis kényelem. Nem megyek haza veled. Ebbe a házba nem. Ide többé nem. Ahol a saját villanytűzhelyemet sem használhatom, mert olcsóbb a venyige. Ez nekem nem otthonom, és nem is akarom, hogy az legyen.
Zoli egyedül ment haza, Kati pedig tolta a kerékpárt az anyjához.
*
Olyan zaklatottan lépett a lakrészükbe, hogy fel se fogta, amit lát. Képtelen volt beletörődni, hogy megütötte a feleségét, aki kimondatlanul ugyan, de megvádolta az ő apját, s aki itt a szeme előtt igazolja a sejtést azzal, hogy az ő felesége naplóját olvassa most is, miközben anyja rámol vissza a feldúlt szekrénybe.
– Mi történik itt? Mit csináltok az otthonomban?
– Keresgélünk.
– Mit? Hiányzik talán valami, ami eddig megvolt?
– Úgy is mondhatnánk.
– Megtudhatnám, mi az?
– A nyugalmunk.
– És azt az én feleségem lopta volna el? Tudjátok ti mit tesztek? Most tépitek darabokra az életemet!
– Most rakjuk össze fiam. Már korábban is megtettük, amikor diplomához juttattunk. Ne vádaskodj velünk.
– Most meg kéne köszönnöm valamit, aminek a gondolatától is kiszaladnék a világból? Nem tudom többé kihúzni magam apám! Nem tudok mások szemébe nézni! Nem kell szólnod, tudom mibe került. Nagy ára van. De szeretném, ha megjegyeznétek: A feleségemet nem hagyom!
– Hm. Neked most ezt kell mondanod Zoltán, mert már nyeregben ülsz, mert sínen az életed, és mert nem tettél érte semmit. De, ha ott lennél mellettem pultos fiú a kocsmában, akkor is a gerinced lenne a legnagyobb gondod? Mert az én egyetemet végzett fiamat öt éve kirúgták az egyetemről és megvonták tőle a diplomát. És komoly esélye volt rá, hogy nem is lesz neki soha.
– Apám, kérlek, ne folytasd! Ezért eladtál egy csomó embert, akik bíztak benned! Akik pénzért itták a te pálinkádat. És esetleg fecsegtek is előtted. Gondolom, Szíj nagytiszteletű úr volt a tét, akibe beletört a bicskád. Most tehát presbiterséged folytán az evangélikus papot kell megfigyelned! A többit már tudni sem akarom. De mi bajod Katival?
– Ki kellett volna innen szekíroznom. Addig aláznom, míg visszamegy a paplakba, meg az iskolába, ahol ellenőrizheti a fajtáját.
– Azt ti már megtettétek becsülettel. Egyébként akár tanítani is elmehetett volna, ha megbeszéljük. És az a nagy hacacáré is szégyenletes, amit végig kellett csinálnunk.
– De itt már másról van szó Zoltán fiam, arról, hogy jelents, vagy megbánod. Majd megtudod időben, kit akarnak megismerni, csak írj alá!
– Én? Hát én aztán nem írok alá semmit apám! A te érdekedben majd neked elmondok egy–két dolgot, ami nem árthat senkinek, te meg elmondhatod annak, akinek akarod, de aláírás nincs. Hír meg különösen nincs. De a paplány az enyém, és az is marad. Addig van fiad apám, amíg Szíj Kati a menyed! Innen pedig elköltözünk, és elkezdünk úgy élni, ahogy eddig kellett volna.
Kilépett az ajtón, és elment a párja után.
Folyt köv.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.08. @ 18:10 :: Kertész Éva
