Kőmüves Klára : – megjegyzés –

Nyomtatás

Éltem, jól és boldogul, keservben is vidáman,

sebzetten önöm gézlapja voltam s kötszere, de

begyógyítottam mindig mindenem, harmincöt

éve már, idestova. Bánat, ha mart, hamar vájtam

magamból a mérgét, mindig kikerültem az élet

veszélyes élét, mert én annyiszor féltem már,

ahányszor száz ember életén át összesen, hát

még a szerelmet is kerültem, úgy hiszem, leg-

többször tisztességben, illedelmesen. Még jó,

hogy nem hajlott derekam a vágyra, különben

sorsom magamra ordibálna – miért nem vártam

arra, aki ma eljött – nem csak órákra bújt mellém,

belém is költözött. Már gyakrabban figyelgetem

magamban, látom, ahogyan megérkezik s érzem,

ahogyan olyankor sebesebben áramlik testemben

a vér – fékezhetetlen kis vonat a szervezet sínén.

Nem is tudom, miként van ez, ha azt mondom,

neki, hogy: Jó veled – s mondatom helyességét

egészen lélekb?l hiszem s ha teste testemen pihen,

még ennél jóval többet is hiszek, s?t, fájdalmak

nélkül, könnyedén hozok világra jöv?képeket.

Szerelmem lett, nyugalmat ad, békeid?t hirdet

esténként a takaró alatt, de ennél intimebben

nem is szólhatok, mert kitárulkozni csak neki

akarok. Nem tagadom én a múltam, hiszen maga

idejében minden virág illata édes, de becsapni

sem szeretnék senkit, emlékkertem legszebb

virága ? – mélyen az orromba fészkelte magát

az illata, s egyre er?sebben érzem, hogyha j?.

Bátorsághozóm, bánatviv?m – s úgy érzem, akár

fiamban, benne is ott az Isten mosolya. Hát, 

esküszöm – ha mennie kell, engedem, de én

                el nem hagyom, soha!