Kőmüves Klára : – röpke ív –

Nyomtatás

Még kissé félve szólok róla, de épp kapóra

jött a lénye, hogy általa önmagam becézve

hinni kezdjem; szép vagyok – egészen szép,

ahogy vagyok s hogy mindent elérhetek, amit

akarok, hiszen én férfit akartam, ahogyan a

magányos nők java, akik órákig mosogatnak

egyetlen poharat, ahelyett, hogy testük a férfi

karjába omlana. A magányos nők mindent

megmagyaráznak, pontosan fogalmaznak és

egytől-egyig tökéletesen elhiszik, hogy bárhogy

is, de boldogok. Jól tudom, hiszen ilyen voltam

én is, bár ma már egészen más vagyok. Néha

elfeledkezem magamról, kissé szétszórt lettem,

máskor meg szórakozottságon kapom magam

és mégsem lehet egyetlen szavam sem magam

ellen, hiszen mindezt boldogan teszem, egészen

kinyílva, sugározva, mint a Nap, már nem hagyom

békésen csücsülni fáimon a kismadarakat, mert

látni akarom, miként röpülnek, általuk szeretném

érezni, milyen lehet belesimulni az égbe, tört

madárutakkal esküket karcolni felhők peremébe,

hinni a szárnyak erejét, légáramlatoknak báját,

jószándékait, könnyűségét a létezésnek, feledni

évek terheit. A magányos nők szárnyai gyengék,

testük fáradt, lelkük nem hiszi az idők végtelenjét,

örömtelen boldogulnak, sokat hazudnak ön –

maguknak és elfelejtik; Repülni csak az tud,

akinek szárnya van, s hogy szárnyakat nem

kaphat, ki még a földön is bizonytalan.