Apológia
Vibrál a fény, sz?kül a tér,
görbék és szigorúak a falak;
a hosszú fehér folyosókon
véget nem érnek a sikolyok:
görcsösen kapaszkodom.
Magamra maradtam.
Csordultig telnek perceim.
Tiszta, üres szekrényemben
hátrahagyott emlék-lázlap,
kusza fájdalom szonáta és
öntudatlan csempe-h?vös.
Karodban álmodom.
Aki vagyok, te is tudod:
békés arcú álom-harcos
szobalakó zenebolond
az áldott fákkal barátkozó
szerethet?, bús-léha kobold.
Kivénhedt obsitos.
Rendületlen védem magam,
sodor az ár, kivárom óráim.
Bíbor-szürke maradéknak
választottak, roncs-testre
lelket rángatok, b?sz-daccal.
Sorsom tanulom.
