A frissen lekaszált rét szélein, a korábbi állapotokról árulkodó bujaságban, szabálytalan sávokban pompázik az érintetlenül hagyott zöldek, valamint a vadvirágok rovardöngésű kavalkádja. Egyaránt hálás tapasztalás ez az emberi szem és fül számára. A békés mozdulatlanságban megpihenő szemlélődő akár meg is tapinthatja a jámborabb gyomféléket, majd a méheket megrészegítő virágillatokra figyelhet fel. Egyszerre négy érzékelését aktivizálva idézheti elő a legteljesebb gyönyörérzetet. Hogy ezekből éppen melyikük emelkedik ki a többiek rovására? Ez már alsóbb szint, a kedvtelések fázisa.
Csend a zsongásban, zsongás a csendben; az észlelésben finoman és könnyedén szétválaszthatók.
Fűszálakon a levelek, csúcsukon a magok kiegyensúlyozott sora nagy életigenlést sugall. Közülük az egyikre korábban katicabogár szállt, szinte időtlen mozdulatlanságban pihen a szár legmagasabb levélízülete fölött.
A szenzualisták gondolatmenetét elfogadva a növényvilág, és e kiszemelt tagja — az emberi érzékelésekkel összehasonlítva — nem rendelkezik az analóg látás, hallás, szaglás és az ízlelés képességével. Ebből következik, hogy az általa észlelt valóságot (hozzánk képest) alapvetően másképpen ítéli meg. Azáltal, hogy most egy katicabogár telepedett meg rajta, akként határozza meg önmagát még akkor is, amikor az rég tovaszállt. Ha szellő lebbenti levelét, ő a szél. Amikor esni kezd az eső, vízcseppként fogalma sincsen arról, hogy előtte fuvallat volt, még azelőtt pedig rovar. Önmagát rendre egy új hatás alapján határozza meg, módszere a konzekvens, megszakítás nélküli érzékelés. Ez feltétel nélküli, intenzív kapcsolatot biztosít a saját életfolyama számára.
Viszont fölvetődik egy alapvető következtetés: kettő, vagy több egyidejű hatás nyilvánvaló káoszt ébreszt benne, elvonatkoztatások szóba sem jöhetnek a részéről! Olyan ténnyé érlelődő, általánosítható meggyőződés alakul ki bennünk, hogy — elsődlegesen a növényvilágban — ahány az egyed érzékelése, pontosan annyi téves következtetést von le belőle.
Ám mindez mégsem okoz tragédiát, nem visz a biztos pusztulásba. A magyarázat az emlegetett, valamilyen állapotában folyton jelenlévő magban rejlik, mely részt vesz mindahány fejlődési fázisban, a múltban, a jelenben, a jövőben. A benne tárolt teljes életprogram legfeljebb külső (gén)manipulációk segítségével változtatható.
Mindazokat övezze elismerés, akik ezekben a mozzanatokban az eredeti bűnre utaló következményeket vélik felfedezni. Álljon itt idézet egy kontemplációs gyakorlat szellemi előkészítő szövegéből: „… Isten úgy teremtette az embert, hogy az állandóan egész lényével Isten felé fordult, harmóniában élt önmagával, embertársaival és a természettel. A bűnbeesés abban állt, hogy az ember Isten helyett maga felé fordult. Istenközpontúságból az én-központúságba… Így keletkezett a káosz… Önmagában megosztott és meghasadt lett, nem volt képes megtalálni saját identitását, nem tudta többé, ki is ő tulajdonképpen.”
És végezetül: „… A teremtéstörténetben azt olvashatjuk: Isten megteremtette az embert, és látta, hogy jó. (Ter.1,31). Ez azt akarja kifejezni, hogy mindegyikünk hordoz magában egy jó magot.”
Vajon mik mutatják e lényegi párhuzamok újszerűségét?
Alappal kétkedhetünk az eredeti bűn elkövetésének leszűkítésében, egyoldalúan emberi vonatkozásaiban, mert az ábrázolt szoros analógiák elemi erővel mutatnak ellenkező irányba. Az a fontos körülmény, miszerint a felbujtó az állatvilágból (kígyó), a bűnre vezető alkalom pedig a növényvilágból (már korábban megtermett, tiltott gyümölcs) ered… egyértelműen és kizárólag arra enged következtetni, hogy a bűnbeesés a teljes élővilágban lezajlott és folyamatának sorrendben a legutolsó résztvevője lehetett az ember. Minden egyéb megfontolás logikailag kérdéses.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Meyer József
