Mielőtt tovább megyek,
még melléd fekszem egy-egy gondolattal,
s engedem,
hogy sóhajaink hegyén,
mint álomittas színes hajók,
ringjon a szerelem
milliom kiismerhetetlen cikkanása.
Ellobbant vörösem helyén
hűvös lélegzetvételek,
bennem fogantunk
öntudatlan hússzagú ájulatban,
– meddő idők –
s most elhagyva a lüktetésünk
talmi világát,
pihenek
halvány rózsaszínen,
akár egy fel nem adott remény:
elvetéltelek.
Kedvesem volnál,
ha értenél,
szíved tenyeremre veszem,
vérszívó tenyérnyi
szövet,
mi több, ha
nem gondolt semmit felőlem,
s míg alszol, csendesen visszatetszem,
s hallhatom
csillagos álmaid.
Ez az éberség,
mi legtöbbet hozott,
mit nem látott a napfény,
az éj el?kormozott:
te,
az összes te,
öntudatlan,
szemhéjad mögött
felakadt szemekkel fekszel
valahol
messze,
és én egyedül vagyok,
hallgatni
meddő,
csillagos álmaitok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:56 :: Nagy Horváth Ilona
