Korhű keretbe
metszett korhely
agapé,
kecs nélkül,
hajlott térddel
nyílik Istar
borostás kapuja,
nyűtt orcák heves
veresén
a jó
szemantika
dolgozik fehér
pamaccsal:
önjelölt jelek
jelentésterhes
egymáskövetése,
így érik be
rendre a vetés,
’mi után senki
senkit nem
követ,
csak a lihegés
csiklandós
emléke marad,
s a váladékból
kent tádzs mahal
foltja a kanapén.
Tarkabarka festő
illeg,
ecsetén por,
üresek a vásznak,
ajkainkról röpképtelen
bókok
lógnak, s mint a pókok,
szőrös tagjaikkal lábainkhoz
másznak,
innen a libabőr.
A homlokok mögötti
térből
kiszóló vérbő
realitás olykor közbenyal
néhány ízetlen
foszlányt,
míg korábban fordítva,
ma a lilaruhás nő
játssza ripacsmód
a rosszlányt,
latexharisnyában
fal mellett
feszengnek
az álmok,
sose látott
életszéli rétek
cifra díszei,
libidó lihegte,
elfolyt
peremvirágok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Nagy Horváth Ilona
